Karácsony van itt is

Belgiumban a Mikulásról (Kerstman) tudni kell, hogy lovon érkezik, és szerecsen krampusza van (Zwarte Piet, azaz Fekete Péter), ami talán a gyarmati múlt öröksége lehet. A gyerekek nem cipőt tesznek az ablakba, hanem répát a lovacskának, meg tejet a Mikulásnak. Az uniós tisztviselők pedig ilyenkor estéről estére osztályos-főigazgatóságos-bizottságos évvégi vacsorákra/bulikra járnak.

Mi, bizottsági magyar tolmácsok a parlamenti magyar tolmácsokkal közösen vacsiztunk egy libanoni étteremben, ami egyébként az afrikai negyed szívében van. Oda még sose mertem elsétálni, most a taxi ablakából viszont alkalmam volt megfigyelni – többek között – az egzotikus gyümölcs- és fűszerárusokat. A vacsi nagyon finom volt, a libanoniak is kb. trófea-rendszerben működnek, azaz adott összegért tiéd az egész grillpult. A libanoni kaja egyébként szerintem hasonlít a görögre, meg is dobogtatta kis szívemet :) És nem mellesleg megismerkedtem a parlamenti kollégákkal is, akik nagyon kedvesek, bár ahogy elnézem, van egy egészséges versenyszellem a bizottsági és a parlamenti kollektíva között. Pl. a parlamenti kollégák főnökével próbáltam beszélgetni, akiről tudtam, hogy angol, de meglepetésemre közölte, hogy személyes sértésnek veszi, ha nem magyarul beszélek vele, mert ő bezzeg nem olyan, mint a mi dán főnökünk, aki ugye nem tud magyarul (kb. = bánhatod, hogy nem hozzám kerültél :D ). Meg az is mókás volt, amikor pár pohárka bor után pengeváltásba bonyolódott a két klub, hogy akkor hol is művelik igazán a tolmácsszakma legmagasabb szintjeit, finomságait, és melyik is az egyszerű nagyüzem :D

Aztán a Bizottság Welcome Office elnevezésű részlege, amely az újakat hivatott beilleszteni az itteni életbe, és már azt hittem, elfeledkezett rólunk (vagy talán úgy ítélte meg, hogy ekkorra be kellett illeszkednünk) szervezett egy karácsonyi bulit csak azoknak, akik az idén kerültek ide. No ez is jó volt, leszámítva a dj-t, aki szerintem ott látott először keverőpultot életében, és inkább nem is nagyon merte használni, csak úgy rádobta egyik zenét a másikra ahogy volt, hadd trappoljanak a különböző ütemek egymáson. Lehet, ő is újonc volt – remélem én azért már jobban tolmácsolok, mint ahogy ő kever!

A sok derék eurokratát azonban ez nem zavarta, komoly kinézetű öltönyösök-kosztümösök kb. tiniket megszégyenítve ropták. Sajnos a férfi-nő arány kb 20-80% volt, úgyhogy a lányokkal megállapítottuk, hogy a szomszédos Gúnárt (Wild Geese Irish Pub) azért továbbra is jobban favorizáljuk, ott épp ennek a fordítottja. Pénteken meg is néztük, a biztonság kedvéért, de szerencsére nem változott az arány ;-)

Aztán a pénteki buli után nálam aludtak a lányok, majd egy kora délutáni reggelit követően elindultunk felfedezni a karácsonyi hangulatú belvárost. Van itt is karácsonyi vásár, sőt a közepén koripálya, mellette pedig óriáskerék! Utóbbin hatalmasat paráztunk. Történt ugyanis, hogy akartunk egy közös fotót csinálni hárman, ezért egymás mellé ültünk. Így viszont nagyon megbillent a kabinunk, amitől Fruzsi megijedt, és villámgyorsan áthúzott a szemközti padra, viszont ezzel meg úgy belengette az egészet, hogy akkor már az én ereimben is megfagyott a vér. Visszagondolva nagyon vicces, hogy brutálhullámvasutakon edződött Editkének épp egy vásári keréken jut eszébe félni :D

Az ijedségre viszont tökéletes volt a forralt meggysör. Az első korty még rossz, mint a bűn, utána viszont egyre jobban ízlik, és a végén sajnálja az ember, hogy elfogyott!

Aztán besötétedett, és átsétáltunk a Grand Place-ra, ahol megnéztük a karácsonyfát, a betlehemet (élő bárányokkal!!!!!) na meg a fényjátékot a városháza falán. Gyönyörű:

http://www.youtube.com/watch?v=k6i-W1saIpI

Mindehhez pedig igazi ajándék, hogy december 23-ával kezdődően bizottsági szünet van – azaz 22-én este bezárunk, és január 3-áig szépen otthon van mindenki a hazájában, avagy eurokratáknak: a tagállamában :D Nem kell szabit kivenni, és ismeretlen az ilyenkor szokásos „ki lesz benn a két ünnep közt” kezdetű vitadélután is. Szóval 22-én repülök haza :) Folyt köv januárban, boldog karácsonyt a hűséges olvasótáboromnak!

Űrtanács

Tegnap (a hét elején, azaz belga értelmezés szerint szerdán) megjött a mosógép! Nagy öröm ez az egész lakóközösségnek; a mosoda most igazi találkahely lett, amint valakinek van egy itthon töltött 3/4 órája, az egyből tudja, mihez is kezdjen vele: apasztja a szennyeskupacait, na meg bűvésztrükköket gyakorol, hogy a túlzsúfolt fregolin valahogy helyet szorítson a holmijainak. Most, hogy visszaáll lassan az élet a rendes kerékvágásba, előástam azt a tanácsülési beszámolót, amit még a szabim előtt írtam, szóval lássuk az űrtanácsot!

Múltkor űrbázishoz hasonlítottam a Schuman tér környékét, hát, azóta a hasonlóság csak nőtt. Igen, jól látjátok: az Európai Tanács űrpolitikai ülést tartott, és bár több sokat tapasztalt kollégám még nem is látott ilyet, én a kezdők szerencséjével mindjárt megnyertem ezt a beosztást. Pont én, akit épp egy ilyen témájú beszéddel buktattak meg anno 2006-ban a szabadúszó felvételin…

Az űrtanácsra ráadásul miniszteri szinten került sor, ennek minden velejárójával: reggel tüntetés az épület előtt (=eurokrata badge-et jó mélyre a táskába), minden ajtóban biztonságiak (=eurokrata badge-et gyorsan elő), viszont ha már egyenesbe jöttünk, akkor hozzák szépen a teát-kávét, mint a T. minisztereknek.

Az űrtanácsra messze kevesebb időt terveztek, mint amennyi hozzászólás érkezett, így a rohamtempóban felolvasott beszédektől levegőt alig kaptunk (ja, ez már a kiképzés?!). A téma szellemében (mintha mondjuk valami kilövésre várnánk) a képernyőkön stopper mérte, hogy az egyes miniszterek mennyit beszélnek. Az volt a feladat, hogy mindenkinek 3 percbe kell beleférnie, ami gyakorlatban úgy valósult meg, hogy 3 perc alatt felolvasták a 10 perces beszédeiket. Mindenféle szakértőket is meghívtak, akik nagyjából ilyen köbüki-rébuszokban beszéltek, egy mondatban legalább 3 betűszóval, és megfejthetetlen angol kiejtéssel. Az olyan szavakról, mint napkitörés, űrinfrastruktúra, indítóeszközök és társaik, nem is beszélve. Az elnök asszony mint valami NASA-kiképzőtiszt, úgy kiabált, hogy majd beestünk az asztal alá, ahányszor megszólalt. Ráadásul esze ágában sem volt megvárni, hogy a tolmácsolás is átmenjen ugye a maga félmondatnyi csúszásával. Amint a küldött elhallgatott, ő azonnal rákezdte – így a nyelvek közötti kapcsolás miatt általában elveszítettük, hogy kinek is adta meg a szót, és mivel mindenki még hadart is, a kabinban nagyjából olyan eszement kapkodás zajlott, mintha vmi csillagközi ütközetben kéne a hajót irányítani.

Az némiképp csalódást okozott nekem, hogy nem hallottunk izgalmas űrutazásokról, vagy új bolygók meghódításáról, és inkább a szokásos uniós zsargon jött („együtt kell működnünk a versenyképesség biztosítása érdekében” és társai). 

Viszont azért voltak mulatságos dolgok. Azt a napirendi pontot, hogy „világűr az afrikai polgárok szolgálatában”, mindenkinek a fantáziájára bízom, mi jókat derültünk a felmerülő ötleteken. Arról meg nem beszélve, hogy az egyik olasz küldöttet úgy hívták, hogy Pizza, úgyhogy a fent részletezett küszködés közben rendre még a nevetőgörcsöt is le kellett győzni, ahányszor ki kellett mondanunk, hogy „megadom a szót Pizza úrnak”.

Azért legalább mutatóba hozhattak volna néhány jó kiállású, bátor űrhajóst :)

Javíthatatlan...

Azért a jót gyorsan megszokja az ember – itt is azt, ami itt jó, nade otthon is azt, ami meg ott. Bizony, bő egy hetet otthon voltam szabin : ))) Ez mindjárt egy fantasztikus bulival indult Jankáéknál majd a B7-ben, és csupa jóval folytatódott: család, barátok... balett- és színházi előadások, nap mint nap rég várt találkozások, karácsonyi Laukrisz táncverseny, séta a havas Budafokon, utak ide-oda hűséges kis meggypiros autómmal, na meg soksok alvás és pihenés.

Így elég gyorsan elfelejtettem, hogy mikor elindultam innen, nem volt fűtés és víz, valamint bekrepált a ház egyetlen mosógépe, november 25-én büszkén viselve a cetlit, hogy dec.2-án jön a szerelő. Csak zárójelben emlékeztetnék az elmaradott „Keleten” működő 24 órás gyorsszolgálatokra. Áh, mire megjövök, megcsinálják, felejtsük is el.

Aztán eljött a visszatérés. Már a WizzAir is alkotott, 1 órás késésével rávert a 45 perces Malév-átlagra, ráadásul letörtek egy kereket a bőröndömről (most már annak sincs ki a 4…) és náluk nincs reklamáció… Sebaj, rohanás a transzferbuszhoz, tépés befelé a havas autópályán. Bőrönd felvontat a csigalépcsőn, magyar szalámi be a hűtőbe, balettcipő elő a szekrényből, nyomás táncra.

Az első óra második felére értem be, pont amikor kettesével gyakoroltak, és az egyiknek el kellett kapnia a másikat. Hát nekem a tanár jutott párnak, a magyarázaton még nem voltam ott, az ugráson viszont már igen, eredmény: olyat ugrottam, hogy a tanárnak kiment a dereka, és közölte, hogy engem ő el nem kap még egyszer. Nem volt ciki.

Este 11-kor csak sikerült rendesen hazaérni, úgy, hogy már a kabátot is levettem és villanyt is kapcsoltam. Rögtön kiderült, hogy még mindig hideg van – szerencsére csak azért, mert a leleményes tulajom letekerte a fűtést, amíg nem voltam itt. Kocogok a mosodába, hát cetli lecserélődött: „javíthatatlan, a hét elején jön az új mosógép”.

Ma össze is futottam a hölggyel, állítása szerint a hét eleje a belgáknál szerdát szokott jelenteni. A holnapot megvárom, de ha negatív, akkor kénytelen leszek megismerkedni a nyilvános mosodákkal. Szurkoljatok…

"It's hot!" I mean, the pizza...

Mostanában valahogy több lazább időszak is volt a munka frontján, időnként napokig nem voltam beosztva, vagy éppen olyan szerencsés ülésekre sorsoltak, amiket kora délután be is rekesztettek. Az viszont már lassan hagyomány, hogy az egyetlen estémen, amikor sietnék, nevezetesen hétfőn – tánc van ugyebár – este fél 7-ig raboskodom a kabinban. Elvben még elmegy a dolog, mert elérem a buszom, ami viszont nem fér bele ilyen esetben, az a vacsora. Ez kellemetlen, mert hát a dupla órát totál éhesen végigcsinálni…

Legutóbb is így jártam, egy darab kekszet meg egy joghurtitalt tudtam felmarkolni, és irány a megálló. Oké, a busz elzötyög az emberrel a Jazzmijn-ig vagy harmincöt percet, hát ezeket azalatt elfogyasztottam, de mire a két edzésnek vége lett, nemigen tudtam másra gondolni, mint enni egy jót, és hogy bezzeg a Laukrisz-terem alatt McDonald’s volt!!! Ahogy baktattam az alvó macheleni kisutcákban az utolsó busz felé, hirtelen pizzaillatot éreztem. Áh, ez képtelenség, itt már mindenki alszik, mégis hol lehetne pizzát enni?

A megállóban. Pont egyszerre érkeztünk három marokkói sráccal, akik először azt kérdezték, mikor jön a busz, majd felcsaptak az orrom előtt egy hatalmas pizzásdobozt, hogy kérek-e. Csípős, tették hozzá – ha eddig nem az éhség győzött volna, akkor ezután már nem volt kétség. Ahhoz ugyanis, hogy kimaradt a vacsora, tegyük még hozzá, hogy Belgiumnak nemhogy az általam imádott csípős ételek nem erősségei, hanem azok sem, amiknek úgy egyáltalán van valami ízük, és már hetek óta igencsak vágytam valami erőspaprikás cuccra – szóval képtelenség volt ellenállni. Magyarként egy alvó flandriai kisvárosban, az utolsó buszra várva, éjnek idején marokkóiakkal pizzázni – hát ez valami szürreális volt!

Egyébként ha a dolog Brüsszel belterületén történik, biztos, hogy nagy ívben kerülöm ki őket. Ha ott leszólítanak, az semmi jót nem jelent: vagy koldulnak, vagy eladni akarnak valamit neked, vagy elvenni valamit/mindent tőled. Más opció nincs. Itt a kertvárosban viszont teljesen valószínűtlennek tűnt, hogy gáz lenne velük.

Kedélyesen elbeszélgettünk, az egyik srác elmesélte, hogy Varsóban lakott, aztán most itt tanult európai diplomáciát, de elege van a hidegből, úgyhogy jövő héten megy állásinterjúra Spanyolországba. Közben befutott még két belga ismerősük is, így a buszvezető elég nagy szemeket meresztett, amikor a hétfő este szokásosan ott vacogó egyetlen csaj helyett vidáman pizzázó bandát talált.

Kár is lett volna otthon vacsizni!

Jazzmijn Dansschool ("NEM vagyok oroooooosz!!!!") :D

Többen is kíváncsiak, hogyan is alakul a táncos „pályafutásom”, na ez a rész pont nekik szól!

A Jazzmijn tánciskolát látogatom immár két hónapja, és úgy tűnik, jó választás volt – gyorsan leszögezem, hogy nyomába sem ér a Laukrisznek, de annyi biztos, hogy az itteni kínálat gyöngye.

Sok csoport és sok tanár van, a hiphoptól a verseny-aearobikon át a balettig mindenfélét tanítanak. A versenyző csoportok rendre nyerik a belga és a nemzetközi bajnokságokat, már olyat is hallottam, hogy ez Belgium legjobb tánciskolája. Hmm…

Van néhány dolog, amit azért szokni kell még itt, különösen 6 év Laukrisz után. Érdekes megközelítés például, hogy nem versenyző edzésekből típusonként csak 1 óra van egy héten, ami szerintem kevés, bár többfélére is be lehet iratkozni. (Viszont amire beiratkozik az ember, ott elvárják, hogy vegye is komolyan a dolgot: egy évet kell előre befizetni, és ezt a pénzt semmilyen körülmények közt nem adják vissza.) A másik, ami fura, hogy pl a tanároknak külön öltözőjük van, és órán kívül nem igazán barátkoznak velünk. Órák után meg amúgy is mindenki percek alatt felszívódik, nincsenek éjszakába nyúló csajos esték… nem tudják ők, mi a jó, úgy látszik itt majd nekem kell meghonosítani az ilyesmit! :D

Ami nagyon kényelmes, hogy saját épületünk van: saját termek, öltözők, sőt recepció és bár :) Egy egész cég van a dolog mögött, adminisztratív személyzettel. A tanárok csak tanítanak, nem nekik kell termet bérelni / névsort vezetni / gálát szervezni / stb stb…. Bezzeg Laura mindezt egyedül is tudja, bravó neki így utólag is! :)

Némi válogatás után a „jazzdans” órát választottam, főleg, mivel ez állt legközelebb az otthon tanultakhoz. Inne, a tanár, miután megnézett magának, azt mondta, ha akarok keményen dolgozni és sokat tanulni, akkor felőle akár már a haladóba is mehetek – én végül nem tudtam dönteni, úgyhogy beiratkoztam mindkettőre, heti 1 óra edzés mellett még úgyis hiányérzetem lenne. Így most maratoni hétfő esték vannak, mert a két óra egymás után van :S a végére nagyon feldobott és egyben teljesen hulla szoktam lenni! A stílust nehéz körülírni: talán jazzbalettnek hívnánk magyarul; ha a laukriszes táncokhoz kéne hasonlítanom, akkor a Flashdance, vagy esetleg az If jutna eszembe. Mindenesetre élvezem.

Azért szimpi a társaság egyébként, ehhez hozzátartozik, hogy ez itt nem Brüsszel, hanem egy nyugis kis külváros: nem 60% külföldi, hanem csak én. Ennek megfelelően érdekes nekik, hogy oda járok meg hogy tanulok hollandul, néha jönnek barátkozni, szóval korrekt a dolog, jól érzem magam.

A haladó órán fiatalabb a csoport, átlagban inkább tizen-, mint huszonévesek, na ők nagyon kis helyesek, csak náluk valamiért nehezen megy át, hogy „HONGARIJE”, és mókás, amikor a terem másik végéből x emberen keresztül az kerül vissza hozzám, hogy én tényleg Ukrajnából jöttem?? Múltkor meg azzal jött valaki, hogy „Otthon voltál Oroszországban a hosszú hétvégén?” Igazi rejtély számomra, de ezt az orosz-mítoszt valahogy különösen nehéz eloszlatni, már november vége felé tartunk, és még tegnap is megkaptam, hogy ugye orosz vagyok. Utolsó tippem az, hogy viszek nekik egy csomag szaloncukrot, szerintem olyat még nem is láttak, és majd jól elmondom, hogy ez hagyományos magyar karácsonyi édesség. Ha ez se segít, feladom, és inkább azt mondom, hogy igen, a moszkvai balettből jöttem :D

A kezdőbbik csoport meg abszolút felnőtt, úgy 25 éves kortól egészen… ööö nem tudom mit is mondjak, ugyanis egy nyugdíjas korú hölgy is jár, végtelen kedves, és lehet vmi táncos v. sportoló múltja, mert jól csinálja ám! Na ő egyébként a második velük töltött órám után odajött hozzám az öltözőben, és megkérdezte: „Magyarországon ilyen jó a táncoktatás?!?” KÖSZI LAU!!!!! :)

Akadnak azért nehezítő tényezők, pl. a holland szövegértésem még mindig nem az igazi. Ezt igyekszem leplezni, de azért néha gyanút fognak, és nagy segítőkészen eszükbe jut nekem angolra fordítani, csak sajnos valahogy mindig pont azt, amit épp megértettem :D

Lesz gála is. Jazzmijn Spring Time Show névre hallgat, kíváncsi leszek rá. Ha visszagondolok a pazar Laukrisz-gálákra, akkor vannak még fenntartásaim, de ki tudja – ahhoz képest, amit vártam, a suli eddig is kellemes meglepetés, hátha eztán is az lesz! Ki jön majd szurkolni?

Addig is íme a suli képgalériája: http://www.jazzmijn.be/media/fotogallerij.htm

Történetek a hivatali negyedből

Olyan itt az uniós negyedben élni, mintha legalábbis egy szigeten lenne az ember. Időnként akkora a kontraszt a város többi részével, hogy már az is megfordult a fejemben, ilyen lehet egy nemzetközi űrállomás is nagyjából: egy teljesen külön világ, csak úgy odaépítve valahova, sok-sok országból érkező legénységgel. Én egyébként nagyon élvezem az egészet, alapvetően úgy élünk itt, mint Marci Hevesen – hogy a helyiek vajon mennyire élvezték, amikor ideépítették nekik a Berlaymonstert, az már más kérdés, de pillanatnyilag nem igazán zavar!

Mindamellett azért a körülöttünk lévő valóság néha fura módokon tör magának utat az irodaházakba, és ebből rendre van is bonyodalom. Vegyük mindjárt azt, hogy a portások és a konyhai személyzet semmilyen nyelvtudással nem rendelkezik, és kizárólag franciául tud (hajlandó?) megnyilvánulni. De annyira, hogy már arra gyanakszom, kiválasztási kritérium lehet náluk, hogy ne beszéljenek idegen nyelveket. Sőt, a menzán csak franciául van kiírva az étlap. Azért elgondolkodom néha, hogy ha ezek az intézmények Budapesten lennének, megengednék ezt vajon? Mármint, hogy a 26 másik országból érkező T. küldött találja ki szépen magától, mit takarhat a jókai bableves vagy a császármorzsa felirat?!?! Nálunk kb. egy átlagos metróaluljáróban dolgozó büfésnéni jobban tud angolul, mint ők itt az Unió szívében, és ez most komoly.(Nem szeretném többet azt a badarságot hallani, hogy a magyarok mennyire nem beszélnek idegen nyelveket másokkal összehasonlítva!) Szánalmas. Vagy ez talán a helyiek bosszúja lenne a Berlaymontért és a többi EU-s építészeti csodáért?

Elég fárasztó így ez a menzán ebédelés, mert először le kell vadásznom valakit, aki elmondja, mi micsoda, aztán kézzel-lábbal elmagyarázni a konyhásoknak, hogy melyiket kérem – ha jókedvében van az ember, megpróbálhatja esetleg elmutogatni nekik, hogy „csirke”, mintha activityzne :D – de ők ám extrán ostobák, a sor meg csak kígyózik türelmetlenül…

A portások hasonló kategória, de az igazság kedvéért velük kapcsolatban jöjjön most egy pozitív történet. Ugyanis múltkor akkora lúzer voltam, hogy az hihetetlen. Az történt, hogy kimentem a kabinból táplálkozni kicsit, de nem akartam ott a szép szőnyeget összemorzsázni, inkább kimentem egy ajtón a hátsó lépcsőházba. A badge-emet persze miért is vittem volna?! Háát, azt nem mondta senki, hogy azon az ajtón nem lehet visszajönni. Pánik. Végigrohantam az összes emeletet, mint valami számítógépes játékban, hogy hol találok egy nyitott ajtót, már a konyhában is jártam, meg megpróbáltam átpréselni magam a (másik oldalról kártyával nyíló) csapóajtókon, de nem fértem át, közben fenn rég nekem kellett volna dolgozni, és mikor már a sírás határán voltam, valahogy kilyukadtam a hallba. Ajjajj. Mivel badge-em de még személyim sincs, nem fogok tudni bejutni, hacsak nem hatom meg a portásbácsit a történettel. Istenem, csak ő, csak most, csak nekem, tudjon már angolul….. és tudott. Sőt, elnézően mosolygott, és beengedett. Erre a saját kollégáim meg kinevettek – na tessék, ilyen az összetartás itt az űrállomáson!!!

Miniszterek éjszakája

Ma újabb egzotikummal ismerkedtem meg: a miniszteri szintű tanácsüléssel. Már az időzítés is érdekes volt: délután 4-től éjfélig szólt a beosztás, természetesen aznap előtte és másnap utána szabadidővel.

Kíváncsian vártam, hogyan is fog ez kinézni, és vajon mi az, amiről este 11-kor a legideálisabb döntést hozni. Aztán felvilágosítottak, hogy mi is az ábra az éjjeli ülésekkel: politikailag érzékeny témák esetén egyszerűen jobban néz ki a sajtóban az, hogy hajnali fél 1-kor/3-kor stb. született megállapodás a valamiről, mint az, hogy mondjuk délután 5-kor. Úgyhogy még az se biztos, hogy éjfélkor befejezik. Aha.

Hát, tényleg megadták a módját a dolognak, mert bár megállapodás egyáltalán nem született, azért jól eltöltöttük az estét.

4 helyett elkezdtük fél 5-kor, először is minden tagállam elmondta pár mondatban, ami a lelkét nyomja, ezalatt felszolgálták a teát és a kávét. Vicces: ilyen üléseknél nekünk is jár a kaja-pia, és a kabinban van egy asztalra ragasztott lista, hogy munka közben csak rá kelljen mutatnunk, mit kérünk (tejeskávé, tea stb). Mikor ezzel megvoltunk, 2 óra hosszára szélnek eresztettek minket, hogy akkor most azok a miniszterek, akiknek vitájuk van, elvonulnak és privátban megdiskurálják egymással. Legyünk ott este 8-kor a folytatáshoz.

Ott voltunk, de nem sok történt: nagy meglepetésemre azt láttam, hogy a kabinban szépen megterítettek, rá a dokumentációra :D Hamarosan meg is jött a vacsora, először nekünk, tolmácsoknak. Eszegettünk egy bő félórát nyugiban: csirkecomb, halak, zöldségek, grillezett padlizsán stb., aztán ¾ 9 felé kezdtek visszaszivárogni a tisztelt miniszterek is. Hát persze, hogy mire hozzánk ért a desszert, és letettek elém egy gyönyörű rumos-csokis desszertcsodát, pont elkezdtek beszélni. Hozzá sem tudtam nyúlni, csak néztem-néztem, milyen álomszép, miközben a német miniszter asszony meg csak hadart-hadart… ez kérem már megint a tolmácsok kínzásának minősül! Nemigen vártam még ennyire, hogy átadhassam a mikrofont végre…

Mellesleg vicces, ahogy behallatszik a fülhallgatóba, amikor beszéd közben csámcsognak a T. miniszterek, meg csörömpölnek az evőeszközökkel.

Amikor mindent megettek, még felszolgáltak egy újabb kör teát-kávét, majd ismét tartottak egy röpke szünetet. Végül fél 11 körül az elnökség tett egy kb 5 mondatos nyilatkozatot, és berekesztette az ülést.

Azért jót vacsiztunk, máskor is szívesen vállalok ilyen esti sessionöket, ha arról van szó, hogy két szabad nap közt dolgozni kell mondjuk két órát… Csak most nem tudom, mit kezdek magammal hajnalig, mert a koffeinbevitelt hosszabb ülésre kalibráltam :)

Halakról

A héten alkalmam nyílt megismerkedni a Tanács halászati munkacsoportjával. Erről az ülésről már rengeteget hallottam, és csupa rosszat – de igyekeztem nem parázni, mondván, a bizottsági sajtótájékoztatóval is az volt a helyzet, hogy hetekig riogattak vele, aztán mikor egyszer oda kerültem, rájöttem, hogy igazából tökjó.

Hát a halas klub az nem tökjó.

Mi magyarok már eleve mínuszból indulunk, mivel nincs tengerünk, aránylag ritkán látunk mondjuk erszényes kerítőhálót, és a Balatonban és környékén is sok minden van, de tüskéscápa biztosan nincs. Az a szókészlet, ami svéd kollégáinknak alap, örülhetünk, ha egyáltalán létezik magyarul. Ráadásul kb az egyetlen halfajta, amit hajlandó vagyok megenni, az a panírozott halrúd, úgyhogy még kulináris ismereteim is a nullához közelítenek.

Az üléshez kb 4 cm vastag iratkupac tartozott, amit már egy nyelven végigolvasni is sok lett volna. Szóval beszélnek-beszélnek megállás nélkül, az se nagyon derül ki, hogy miről, és amikor már úgyis épp elég nehéz lenne átkódolni a dolgokat, akkor rendre bedobnak egy-egy halfajtát, ahol végképp leáll az ember. Mert hát több száz fajt kéne nemcsak egyszer megtanulni, hanem állandóan ismételgetni ahhoz, hogy csípőből ki tudjuk vágni mondjuk, hogy érdes lepényhal. Gondolom mindenki el tudja képzelni, erre mennyi idő van, mikor más napokon meg határőrizetben vagy épp gépjárművekben kell otthon lenni.

Így aztán gyakran nyúltam az utolsó megoldáshoz: elismételni azt a szerencsétlen állatot angolul, hátha a szakember majd felismeri.......... dehát ilyenkor a mélygarázsig szeretne süllyedni az ember. Közben a két kabintárs lázasan keres, hátha még az adott hal tárgyalása alatt megtalálnák a nevét magyarul az anyagban, és akkor diadalittasan bemondhatnánk mondjuk a szégyenkezve ismételgetett "flounder" után, hogy NAGY ROMBUSZHAL!!! :D

Ez halászati ülés így aztán lényegében csinálhatatlan, de az azért érdekes volt benne, és kicsit le is nyűgözött, hogy micsoda külön világ ez az egész. Elképesztő, mi minden van a tengerekben, micsoda tudománya van az egésznek, a hajófajtáktól egészen az élővilágig, na és hogy mi mindenre van szabályozás. A szókincs is ennek megfelelően gazdag: pl. kulcsszó a hálószembőség (mesh size), még ez se mindegy, úgy látszik.

A vita lényege egyébként kevéssé szívderítő: a fő kérdés, hogy ki hol mennyit halászhat ezekből a szegény, kihalás szélén álló állatkákból. Tény, ha egyszer eljutnánk oda, hogy mindet kifognák, akkor többé nem kínoznák szegény tolmácsokat ilyen ülésekkel. De azért ha azokra a gyönyörű színes lényekre gondolok ott Rodosz partjainál, amik a búvárszemüvegem előtt úsztak el, akkor azért inkább azt mondom, legyenek ilyen fejtegetések még jó sokáig.

Ja nagyon jó lehettem, mert jövő héten ismét halászhatok :D

Innen szép a győzelem

Nem hiába van Halloween a héten, itt a rémtörténetek ideje. Tegnap bekövetkezett, amiről régóta tudtam, hogy be fog, ám nagy erőkkel reméltem, hogy majd csak sokkal később, amikor már én is higgadt profi leszek. Arra gondolok, amikor az embernek nincs beosztása adott napra, aztán last minute mégiscsak bedobják valami ülésre teljesen tudatlanul, a háttéranyagot ismerő, és szépen betanult szószedetekkel érkező két másik kolléga mellé.

Úgy történt, hogy délelőtt otthon tettem-vettem, negyed 2-kor még rá is néztem a beosztásomra: szuper, délután is szabad vagyok. Ekkor kényelmesen beültem pizzázni egyet itt az utcában lévő olasz étterembe két régi tolmácsképzős ismerőssel /Balázs és Sally :) / aztán gondoltam, elmegyek a bevásárlóutcába, ja csak még előtte felugrok, mert bekapcsolva hagytam a gépet.

Így fél 3 után 2 perccel sokkoló látvány fogadott: 2 perce a Jacques Delors épületben kéne lennem valami génmódosított növényekkel foglalkozó ülésen. Miiiiii?!?!

Mint az őrült, ki letépte láncát, fogtam a badge-emet, tornacipőből legalább balerinába vágtam magam, a farmer már maradt, és mint a futómadár, megindultam a cél felé. Pánik… az hogy készülni esélyem se volt, még hagyján, de mit fognak szólni a kollégák, hogy kezdő létemre még egy parádés késést is megengedek magamnak? Netán már mindenki engem keres?!

Amikor teljesen kifulladva bezuhantam a kabinba, a kollégáknak nem elsősorban a késés tűnt fel, hanem hogy mit keresek egyáltalán ott, és akkor mi történhetett azzal, aki helyett megjelentem. Mondtam, nem tudom, és sokkos állapotban vagyok, mert 10 perce láttam meg, hogy itt kéne lennem, és azóta csak futni volt időm.

Ekkor kedvesen nekifogtak megnyugtatni, ami azért járt kevés sikerrel, mert közben kiderült, hogy a teremben ülők jelentős része – ideértve a jelentéstevőt és a szakértőt – német, sőt osztrák, és ők mindjárt beszélni is akarnak, jó hosszasan.

A stressz egyébként sok rejtett tartalékot kihoz az emberből: ahhoz képest, hogy komolyan úgy tűnt, elájulok még mielőtt egy hang kijönne a torkomon, szerencsére nem lett botrány a dologból.

Csak hát pl. az ötödszöri előfordulásnál esett le, hogy a német GVO („géfááóó”) nem más, mint a GMO, és ha mondjuk csak belelapozhattam volna az anyagba, akkor semmi gondom nem lett volna a felismeréssel – így meg percekig izzadtam, hogy olyan mondatokat gyártsak, amikből nem derül ki, hogy köszönőviszonyban sem állok az elhangzottakkal.

Az ilyen eseteknek érdekes a háttere. Általában ugye napokra előre látja az ember a beosztását, ami a planning team gondos munkája. Több ülés fut párhuzamosan több helyen, mindenütt más-más nyelvek kellenek, ennek a „hálóját” szépen előre meg kell szervezni, hogy mindenütt minden igényelt nyelvről minden igényelt nyelvre legyen tolmácsolás. Eddig szép és jó, na de mi van, ha egy tolmács adott reggelre mondjuk megbetegszik, vagy előző este elhúzódik egy ülés Luxembourgban, és másnapról ki kell venni az illetőt? Ilyenkor pótolni kell azon szerencsések közül, akik aznap épp lógathatták volna a lábukat. Ez viszont dominóeffektust indíthat el: ha csak más nyelvkombinációjú tolmácsot találnak a helyére, akkor más kabinokban is cserére lehet szükség, hiszen ahogy már többször ecseteltem, egymásról is dolgoznunk kell néha (reléből).

Ez történt most is: valaki, akinek az angol kabinban kellett volna németről angolra dolgoznia, kiesett. Így németről angolra közvetlenül nem tudott senki tolmácsolni, ami nem is az angoloknál okozott gondot, ők hallgatták szépen a francia verziót és mondták abból. A magyar kabinba viszont így már nem volt jó az a kolléga, aki csak angolról magyarra tud dolgozni, mert ha a teremben németül beszélnek, akkor ő csak dupla relével tolmácsolhatott volna (azaz a francián plusz az angolon át – ez pedig tilos, mivel már a suttogós játék utolsó fázisához hasonlítana ugye :D). Így őt szépen kivették, engem meg szépen beírtak, köszönhetően az állítólagos némettudásomnak. Hurrá.

Egyébként ennek menedzselésére az a szabály, hogy reggel fél 9-kor és napközben fél 2-kor mindenkinek meg kell néznie a beosztását, általában a következő napszak nagyobb variációi ilyenkor már láthatók – ennek figyeléséért mi vagyunk felelősek. Ha fél 2-kor se látunk beosztást, akkor részünkről a szerencse: ha ennél később kell pótolni valakit, akkor már nekik kell telefonon előkeríteniük. Mint kiderült, negyed órán buktam el a dolgot: negyed 2-kor ugye még üres volt a táblázatom…

És még így is örülhetek, hogy nem mondjuk a h&m próbafülkéjében ért a telefon, hogy „HOL VAGY?!”.

Happy Halloween Everybody!

Atomjó napok

Múltkor eleget ecseteltem, milyen nehéz is nekünk, úgyhogy idejét érzem megint egy pozitív bejegyzésnek, mert azért túlzás lenne azt állítani, nincs arany életem itt.

Először is, isteni hétvégém volt: Dóri barátnőm itt volt nálam Londonból, és jó kis bulit csaptunk négyesben az itteni lányokkal. Ők mindjárt azonosítottak is egy közös ismerőst, akin keresztül rövidesen egy loftlakásban zajló házibuliban találtuk magunkat. Ez így visszatekintve mókás, mert azt sem tudom kinél voltunk, de akkor nem tűnt úgy, hogy ez furcsa dolog lenne :D Onnan végül persze új kedvenc helyünkön kötöttünk ki, ami hivatalosan a Wild Geese Irish Pub névre hallgat, de mi csak Gúnárnak hívjuk :)

Szóval nem unatkozom itt hétvégéken sem, de ezúttal jól indult a munkahét is, bár, inkább csak a hét, mert munkáról eddig nemigen beszélhetünk.

Napok óta azon örömködtem itt, hogy mára végre együtt vagyok beosztva Balázzsal, régi tolmácsképzős csoporttársammal, és hogy milyen szuper lesz újra együtt dolgozni, na meg persze poénkodni, mint a régi szép időkben. A téma elég elrettentő volt, egyrészt műtrágyák, másrészt motorgépjárművek típusengedélyezése villamossági szempontból – fel is keltem szépen 7-kor, hogy becsületesen áttanulmányozzam a témát. Aztán eljött a munkakezdés, és még meg is állapítottuk, milyen szuper napunk is lehetne végre itt együtt, ha nem ezt az anyagot kéne gyűrni egy tiszta depi ülésteremben. Hát, így teljesüljön minden kívánságunk, ugyanis a magyar küldött nem jelent meg (=nem volt kinek tolmácsolni), így szépen elküldtek minket, ki a napsütésbe. Itt alapelv, hogy feleslegesen nem dolgozunk, amivel csak egyet tudok érteni!

Hirtelen ötlettől vezérelve elmentünk az Atomiumba, mondván, még úgysem volt benn egyikünk se, és milyen szép idő van, most jó lesz a kilátás. Hát, tényleg csak addig borult el az ég, amíg fenn voltunk… Egyébként az Atomium olyan, hogy nincs benne semmi érdekes, már ha valaki nem érdeklődik hevesen a világkiállításra készült pavilonok papírmakettjei, meg néhány értelmezhetetlen posztmodern műalkotás iránt. Viszont egyszer meg muszáj bemenni, mert különben mindig kíváncsi marad az ember, hogy mi lehet benne :D Szóval tipikusan ilyen lógós munkanapra való program.

Soha rosszabb hétfőt :)

"Nem hallom, mit motyog..." - a bekapcsolt mikrofon melletti tolmácsbalesetekről

"Ez Clark volt, az a brit! Nem hallom, hogy mit motyog! Van valami a szájában, vagy baja van a protkójával."
Ezt az eszmefuttatást egy francia tolmács követte el a héten az EP strasbourgi plenáris ülésén, bekapcsolt mikrofon mellett. A teljes történetet lásd itt:
http://index.hu/bulvar/2010/10/20/kinevettek_a_motyogo_kepviselot/

Mindezt elolvasva először is kirázott a hideg, aztán mindjárt két dolog jutott az eszembe. Az első szeretett tolmácsképzős tanáraink intelme volt: „a mikrofon akkor is be van kapcsolva, amikor nincs bekapcsolva”. Azaz a kabinban végig úgy kell viselkedni, hogy véletlenül se halljanak tőlünk vállalhatatlan megjegyzést. A második dolog, ami rögtön ezután felötlött bennem: ez akár velünk is történhetett volna!!!

Sajnos vagy nem sajnos, nálunk, a bizottsági tolmácskollégák körében is igen jellemző, hogy egy-egy fárasztóbb szónok vagy hosszúra nyúlt ülés után/közben bizony elhangzik a kabinban néhány poén/megjegyzés/beszólás – természetesen nyomva tartott köhögőgomb vagy kikapcsolt mikrofon mellett (nyilván pórul járt parlamenti kollégáink is ebben a tudatban voltak).

Néhány régi kolléga mesteri szinten űzi a poénkodást, és szinte minden mondathoz képes hozzáfűzni valamit, amin aztán a mellette ülő két „csendestárs” csendben szakadozhat a nevetéstől. Konkrétan épp kedden ment ki a kabinból az egyik kolléganő, mert amikor egymásra néztünk, még jobban fulladozni kezdtünk – miközben a poén gazdája továbbra is higgadtan tolmácsolt, mintha mi se történt volna, sőt, lendületbe jött, és még lelkesebben magyarázott. Ettől meg még viccesebb volt az egész :D

Nem kell hangsúlyozni, ami nyilvánvaló, de biztos ami biztos, ezzel kezdem: tolmácsetikailag megengedhetetlen az az eset, amiről az indexes cikk szól, és az alábbiakban távolról sem mentegetem az illetőket.

Mégis elgondolkodtam, mi lehet az oka, hogy ilyesmi megtörténhet?

Egy felmérés szerint a szinkrontolmácsolás a légiirányítók munkája utáni második legstresszesebb hivatás. Igen, jól látjátok, a szívsebészek és hasonlók is utánunk jönnek. Minden pillanatban nyomás alatt vagyunk, nem a saját tempónkban dolgozunk, hanem a beszélő által diktált ütemre, sok esetben rajtunk kívül mindenki szakembere a teremben a témának. Egész nap feszült koncentráció van, másodpercenként (!!!) nem is tudom, hány döntést kell meghoznunk: mit minek fordítsunk úgy, hogy ha megjön a mondat vége, és még meg is értjük, sikerüljön értelmesen befejezni, miközben kezeljük a berendezést, nyelvet váltunk stb.

És nem igaz, hogy nincs tétje – sokszor igen is van. Az üléseken jogszabály-alkotás folyik, pénzekről döntenek stb. Saját gondolataink-érzéseink kifejezésére pedig – a dolog jellegéből adódóan – a teljes munkanap során semmilyen mód nem nyílik.

És akkor még csak egy átlagos munkanapról beszéltünk, ehhez jönnek a nehezítő körülmények. Arra gondolok, amikor a beszélők hadarnak, motyognak (lásd indexes sztori!!!), nem az anyanyelvükön beszélnek, hanem például azt hiszik, hogy az, amit közölni próbálnak, angolul van... Vagy esetleg előre megírt, 5 oldalas (szimpla sorköz) beszédeket olvasnak fel 6 perc alatt, lélegzetvételnyi szünet nélkül, egzotikus kiejtéssel, és olyan hosszúságú körmondatokkal, hogy a lényeget a papíron (ha megkaptuk egyáltalán az anyagot) több sorral lejjebb kell keresni. Netán relékabinra szorulunk, azaz a teremben elhangzó lengyelt az angol kabin verziójából kellene magyarítanunk, de mondjuk onnan épp kiment az kolléga aki lengyelről tudna angolra tolmácsolni, tehát meg vagyunk lőve, hogy hova is kapcsoljunk. Eközben a beszélő már a harmadik mondatnál tart, a magyar küldött meg várja, hogy mondjunk mi is valamit végre.

Aztán a témák is a stressz kiapadhatatlan forrását jelentik. Vegyük pl az e heti első 3 munkanapomat. 2 napig emberkereskedelem elleni konferencián voltam: rendészet, szervkereskedelem, brazil kényszermunkások, megrázó történetek kisgyerekek szexuális kizsákmányolásáról, statisztikákkal, képekkel stb. Szerdán pedig – a változatosság gyönyörködtet – főállatorvosok munkacsoportja: afrikai sertéspestis, sertések ivartalanítása fájdalomcsillapítással vs anélkül, vonatkozó irányelv-tervezetek vitája az utolsó vesszőkig és pontokig.

Ha mindehhez még figyelembe vesszük, hogy mi itt nem havi pár napon folytatjuk ezt a tevékenységet, hanem minden nap reggeltől estig, akkor talán mindenki el tudja képzelni, hogy a sok sikerélmény mellett (elismerem, van az is: szép témák, jó előadók stb.) milyen frusztráció gyűlik fel bennünk néha.

Ez pedig valamilyen formában előbb-utóbb utat tör magának. Hallottam már alvászavaros tolmácsokról, fiatal koruk dacára burnout-tól (kiégés) szenvedőkről, állandó görcsben élőkről. Meg olyanokról, akik idegrohamot kapnak, ha egy tapasztalatlanabb kollégájuk valamit nem tud, vagy rosszul mond. És hát igen, vannak azok is, akik humorral közelítik meg a dolgot, és egy-egy jól elhelyezett beszólással, poénnal „könnyítenek magukon”. Kifejezetten úgy látom, ez semmi más, mint a stressz egyik leküzdési módja.

Ez persze nem mentség. Tudtuk, hogy mit vállalunk, és kötelességünk lelkiismeretesen csinálni. Mégis elgondolkodtató, melyik csoporthoz is szeretne tartozni az ember a fentiek közül… Ha netán az utóbbihoz, akkor meg kétszer is nézze meg, mi van a mikrofonnal, mielőtt találgatni kezdi, mi lehet a képviselő szájában :D

Furcsaságok – a város, ahol élek…

Mostanra annyi meghökkentő/érdekes/fura dolgot láttam itt, hogy ideje csokorba szedni őket.

Kezdjük az időjárással. Szó szerint ötpercenként képes változni, a vihartól a gyönyörű napsütésig. Esernyő ÉS napszemüveg nélkül elindulni sem érdemes.

Talán ez is az oka annak, hogy itt nem úgy öltöznek az emberek, amilyen az idő, hanem amilyen kedvük épp van – mennyivel korszerűbb dolog is ez! :D Az augusztusi 25 fokban pl láttam hófehér csizmát, az októberi 10-ben pedig mezítlábas papucsot.

Viszont itt nem szólnak meg, bármi is van rajtad (na munkán kívül persze), és nemcsak hogy 30, de akár 60 felett is hordhatsz leengedett, hosszú hajat, yess :))) az viszont, hogy ez utóbbi életkorban miért nem párosul hajfestéssel, már nekem is magas.

Az emberek hihetetlenül sokfélék. Magyarországról érkezve, amíg nem lát ilyen környezetet az ember, addig elképzelni is nehéz. Egy átlagos metrókocsiban jó eséllyel akad az ember körül NATO-s diplomata, rasztahajú jamaikai, spanyol diák, leplekbe burkolt hangos arab hölgykolónia rengeteg babakocsival, gyönyörűen befont hajú, trendyn öltözött és sminkelt fiatal afrikai nő, a környező falvakból ingázó wallon/flamand dolgozó, török bácsika, na meg magamfajta uniós tisztviselők, finnektől portugálokig. A zenészekről, zsebtolvajokról, koldusokról, uniós belépőkártyákkal bizniszelőkről és a számtalan különféle aktivistáról nem is beszélve.

Ha valakihez netán szólni szükséges, először lázasan mérlegel az ember, hogy vajon milyen nyelvvel lesz sikere, majd idővel próbálja megfejteni az emberek kinézete és nyelvismeretei közötti összefüggéseket.

A flamand-vallon szembenállás nem sokat segít a dolgon, ugyanis így még a helyiek sem egyfélék, és ha egy önérzetesebb vallonhoz (aki francia anyanyelvű) véletlenül hollandul szólsz, akkor a sikeres kommunikáció még alacsonyabb valószínűségű, mintha angolul kezdted volna.

Ha már a tömegközlekedésnél jártunk: a metrót és a villamost eleinte nehéz megkülönböztetni, mert mindkettő jórészt a föld alatt megy, sőt, a villamos néha egy szinttel mélyebben.

Ja azt ki hiszi el nekem, hogy itt 10-ből 9 fekete Audi megáll a zebra előtt (otthoni arány talán 10-ből 1)?

A közlekedés egyébként nagyon flottul megy, kivéve, ha tüntetés van, ami itt kb mindennapos :D Múlt héten az egész város lebénult egy kétszázezres felvonulás miatt. Ahányszor jön valami delegáció, biztos, hogy minimum egy tucatnyi fura szerzet megjelenik a Schuman téren, transzparensekkel és egyéb kellékekkel. Az én eddigi kedvenceim a tiroli gazdák voltak, mert ők barikat is hoztak :) enyhén voltam meglepve, mikor hazafele baktatva bégetésre lettem figyelmes a Berlaymont épületnél!

A rendőrkonvojok, -helikopterek, sőt a lovasrendőrség vonulásai szintén mindennaposak. Szombaton a bevásárlóutcában tartottak összehangolt akciót, úgy 15 rohamkocsival meg féltucat lóval. Nem értettük, miért, mindenesetre jól nézett ki a művelet.

A lovak szépen kidíszítették a bevásárlóutcát, amiről mindjárt eszembe is jut a következő furcsaság: Budapest NEM koszos, bárki bármit is mondjon. Na jó, legfeljebb a BKV, de az utcák nem. Ami itt van időnként a belvárosban, az igen. Múltkor úgy ugrottam el egy koldus elől, aki egy hosszú botra szerelt zsákkal piszkált felém balról, de azt se tudtam, hova ugorjak, mert jobboldalt meg méretes vértócsát találtam. Valahogy a higiéniához való hozzáállás is más itt – múltkor egy teraszon ücsörögtünk egy adag sültkrumplival, és tanúi voltunk, amint a szomszéd asztalon egy pasi pelenkát cserélt egy csecsemőnek. Értitek, a kávézó asztalára tette a teli pelenkát, oda, ahonnan a következő vendég eszik. Mindezt a divatos Jourdan téren, ahol ¾ órát állsz sorba egy adag originál belga krumpliért amúgy. Otthon úgy üvöltötték volna le egy ilyenért, hogy a környékre se megy többet.

Amilyen megengedőek az utcán, olyan vasszigorral viseltetnek azonban az ember privát szemetesei iránt. Szelektív gyűjtés van, 3-féle zsákot vagy kénytelen tartani, kizárólag a hivatalos, ilyen célra árult fajtából, azaz nem dobhatsz ki te csakúgy bármit bármilyen nejlonszatyorban. Kékbe mennek a flakonok, sárgába a papír, a fehér pedig vegyes. (Ja, az üvegekkel még külön rohangálj a gyűjtőkhöz, na ezt én már negálom, ami sok az sok.) Természetesen a fehér kell leggyakrabban, így azt mindjárt kétszer annyiért árulják. Hetente kétszer ki kell készíteni az utcára a ház elé ezeket a szatyrokat (a legszebb utcák is csodásan mutatnak ilyenkor) szerda hajnalban viszik el valamennyi zsákot, szombat hajnalban pedig csak a fehéreket. Ha elmulasztottad, akkor rohad a konyhádban a háromféle szemét újabb napokig (az, hogy hely sincs ennyi szemetesnek, már eleve tökjó). De még itt sincs vége a történetnek: ha valamit nem a megfelelő zsákba dobtál, vagy túl hamar készítetted ki a zsákokat, ÉS a szemét tartalmáról/helyéről be tudnak azonosítani (?), akkor fizetheted a büntetést. Hallottam valakiről, akivel 80 eurót fizettettek, csak mert este 6 előtt ki merészelte tenni a szatyrokat (munkaügyben indulnia kellett Strasbourgba). Miközben a város egyes negyedeiben fogalmazzunk úgy tapintatosan, hogy hangyányival nagyobb gondok vannak, mint hogy kék vagy sárga a szemetesnejlon és hány órakor került oda……..

Hát ilyesmikkel kell itten együtt élnem mostanában… Biztató azért, hogy aki régebbi motoros, annak általában megvannak a megküzdési stratégiái az itteni furcsaságokra: van pl olyan ismerősöm, aki állandóan több pár cipőt tart magánál az időjárás miatt. Egy kedves, idősebb, végtelenül segítőkész kolléga pedig azt osztotta meg velem bizalmasan, mint taktikai jótanácsot, hogy ő bizony biztos ami biztos, soha nem a saját háza elé készíti ki a szemetesszatyrait :D Azt hiszem pár hónap, és én is profi belga leszek.

És akkor talán azt is megértem, miért fakóbb az itteni Fanta. Erre eddig kétféle magyarázatot hallottam: A) igazi gyümölcs van benne és nem színezék, B) a belgáknál minden ízetlenebb és ezt is le kellett butítani hogy jó legyen nekik. Szóljon, aki tudja a megoldást!

Een, twee, drie, vier - (tánc)lépések a beilleszkedés rögös útján

Mostanában úgy érzem, lassan végre levegőhöz jutok a stressztől, így nagy kíváncsian elkezdtem felderíteni tágabb környezetemet, és nekilátni a beilleszkedés nem könnyű feladatának.

Első lépésként nekiláttam tánciskolát keresni, szomorúan félbeszakadt laukriszes karrierem folytatására. Úgy gondoltam, ha már múltkor begyömöszöltem a balettcipőt a bőröndbe, ideje használni. Többváltozós egyenlet ez ugye, egyrészt stimmeljen a korosztály és a szint, aztán oda kell hogy érjek munkából, illetve ne franciául tanítsanak, hanem hollandul, hogy legalább annyit értsek belőle, hány lépés, és mégis jobbra-e vagy balra :D Az iskolák többsége így már a netes kutatómunkán elvérzett. Aztán jöttek az óranézések, ebből az egyik igen vicces (vagy inkább szánalmas) volt: beestem a 3 hete készülő koreográfiába, ahol is az oktató 5 perc múlva az első sorba vonszolt, majd végignéztem A Tavalyi Táncot (mert 1 volt ám évente) és megállapítottam, hogy itt parádésakat unatkoznék ott az első sor közepén. De azért úgy tűnik, rám mosolygott a szerencse, a másik suli egész ígéretes. A frappáns Jazzmijn névre hallgat (szójáték: jazz+enyém, és jázmin is egyben), profi a tanár, és mindenki nagyon kedvesen fogadott. Be is iratkoztam egy évre, itt nem cécóznak, nincs havibérlet meg ilyenek, előre kifizetsz egy évet, és akkor biztosan rendesen jársz órára. A kedves fogadtatásra visszatérve, itt tudni kell még, hogy ez Brüsszel mellett van Machelenben, azaz már „vidék”: nem hemzsegnek se a bevándorlók, se az EU-s diplomaták, és magyarok sincsenek minden sarkon - Brüsszelben a lakosságnak kb fele nem belgiumi eredetileg, itt viszont mindenki helyi. Így én kész egzotikumnak számítok, ráadásul ugye makogok valamennyit hollandul, ami pláne érdekes és talán kicsit mókás is nekik :D Jó arcoknak tűnnek egyébként, és nagyon élvezem az órákat. A stílus amúgy kb. jazzbalett, nem áll túl messze a Laukriszben tanultaktól, legalábbis eddig amikor épp nem értettem, mit kéne csinálni, akkor nagyjából eléltem abból, ami otthon rám ragadt :)

Aztán rezidenciám csinosítgatására is sor került, voltam az Ikeában. Kétszer is, mert elsőre túl magas bárszékeket vettem a pulthoz. Most már kezdek megelégedni a lakással, bár még találnom kell valaki szerencsést, aki összeszereli majd a fürdőszobaszekrényt.

Végül pedig elkezdtem a várossal is ismerkedni, most már „itteni lakos” szemszögből. Vasárnap volt egy 3 órás városnéző túra, amit a Bizottság szervezett nekünk, újoncoknak. Az első másfél órában folyamatosan szakadt az eső, aztán mikor páran feladták és hazamentek, gyönyörű napos idő lett. Láttunk pár múzeumot, jártunk az elegáns Sablon negyedben, ahol dizájner-csokiboltok vannak (vissza kell menni!!!), láttuk a régi középkori városfal egy darabját, meg persze a kötelező Grand Place-t és a még kötelezőbb pisilő kisfiút, aki csak mintha még összement volna mióta utoljára láttam. Most szólok, hogy nem érdemes megnézni, meg amúgy se fér oda az ember a turistáktól. Az id.vez. egy jó kedélyű flamand bácsika volt, sokat mesélt Belgium történetéről, meg hogy hogyan is alakult ki ez az egész káosz náluk: hivatalosan kétnyelvű ország (francia-holland), 1 német nyelvű résszel keleten, a főváros meg lényegében Európa – sőt, a világ – olvasztótégelye: a marokkói, kongói, török stb negyedektől pár utcára gazdag villanegyedek, vagy épp uniós üvegirodák, a 27 európai uniós tagállamból érkező tisztviselők ezreivel. Nekem néha az az érzésem, itt képtelenség kiismerni magát az embernek, olyan sokféle az egész.

Tetszik benne egyébként: a cuki németalföldi városi házak (amilyenben pl én is lakom :D), az art deco építészet, a sok park és tó, az hogy sehova nem BKV-zik (bocsánat, MIVB-ezik) az ember fél óránál többet, ja és a boltokban a választék: a kaja alig drágább mint otthon, ugyanakkor minőségi, ugyanez áll a ruhákra :) na és ugye sör és csoki minden mennyiségben, a legfinomabb fajtákból! Az pedig végképp megdobogtatja a kis szívemet, hogy két kedvencem, Amszterdam és London 2-2 órányi vonatútra van.

Nem tetszik: a belvárosban péntek-szombat éjjel térdig jár a szemétben az ember, a metrón nemcsak kéregetnek, de előtte ordítozva szónokolnak is egyet, a közbiztonság kritikán aluli (ha nem tudod, milyen kerületeket kell nagyívben kerülni, kb halott vagy), valamint az, hogy a város jelentős részén a francián kívül semmilyen nyelven nem beszélnek, nemhogy angolul, de még a saját másik államnyelvükön, a hollandon se. Ez a francia meg – bocsánat a kedvelőitől, ízlések és pofonok – végtelenül csúf nyelv szerintem :( egyelőre nem látom, mi tudna valaha is rávenni, hogy nekiálljak elsajátítani, így ilyen téren patthelyzet van. Ha szólnak hozzám, igyekszem mosolyogni, aztán majdcsak elintéződik valahogy a téma :)

Hát itt tartok egyelőre. Egyébként holnap lesz egy hónapja, hogy itt vagyok, és összességében jól elvagyok - ez persze elsősorban a munkának tudható be: nagyon élvezem, még ha néha túl nehéz is, mindent megér az az érzés, hogy végre azzal foglalkozom, amire mindig is vágytam. Ha erre nem itt lenne lehetőségem, akkor biztos hogy soha nem jutna eszembe ebbe a városba költözni, viszont ennek az ellenkezője is igaz: így, hogy emiatt itt vagyok, azért nagyjából egyéb téren is egész jól érzem magam. Sőt, kerek egy hónapos ittlétem megünneplésére holnap ha minden igaz, ismét megjelenik majd egy internetszerelő. Hmm, stay tuned for more stories.

Kis rémisztgetés tolmácsjelölteknek

A munka frontja elég kegyetlen a héten. Egyetlen szabad időszakom a csütörtök délelőtt volt, mikor is órákon át a délutáni ülés háttéranyagát tanulmányoztam; ebben szarvasmarha-szaruhártyán és csirkeszemeken végzett kísérletek leírása szerepelt, grafikus részletességgel. Rémülten oldalogtam be a kabinba, hogy mégis hogy fogok ebből a témából teljesíteni, de kár volt: erről a dokumentumról annyi szó esett, hogy „akkor elfogadottnak tekinthetjük”. Utána egész végig valami más anyagról dumáltak, amit nem kaptunk meg, így nem derült fény a tartalmára. Szószinten elvoltam, mert sikerült átkódolnom az ilyeneket, mint hogy a kilences módosítás második olvasatában a Bizottság kivel ért egyet, de hogy mi lehetett az alaptéma, az homály. Még jó, hogy egyébként az egyetlen szabad délelőttömön végig ilyeneket magoltam 3 nyelven, mint szaruhártya, felhám, szemkorrózió stb.

Ezek után másnapra növényegészségügy lett volna feladva, de hulla voltam, és cserbenhagyott a híres szorgalmam, sőt még csak nem is féltem eléggé ahhoz, hogy odapofozzam magam. A fenti eset után egész egyszerűen képtelen voltam nekiesni az újabb 100 oldalnak, tudván, hogy könnyen lehet: szó sem esik majd az egészről. Hát ezek után várható volt, hogy mára meg pont az kellett volna, ami az anyagban volt. Fonalféreg, károsszervezet-kockázat, mortalitás (mármint hogy milyen arányban pusztulnak el a kártevők). Egyetlen vigaszom, hogy kétnapos ülés, azaz holnap is ezek játszanak – mert ha még egy ilyen elborult témájú iratkupacot meglátnék a héten, komolyan nem tudom, mit tennék…

Hát, ez a hivatás a túlélésről szól (a tolmácsokéról, és néha a kártevőkéről is). Apropó: viszont éhen már biztosan nem halok, ma megjött a pénz =))) Már csak elkölteni nincs időm, de szerencsére közeleg a hétvége! Kitartás mindenkinek…

Péntek déli meglepetés, és az első szombat esti bulizási kísérlet

Azt hittem, már nem tudnak meglepni itt a kényeztető munkakörülmények terén, de mégis. Pénteken úgy alakult, hogy az ülés délutáni részére nem találtak 3 db magyar tolmácsot: konkrétan az egyik kolléganőt egész nap helyettesíteni kellett volna, de csak olyan helyettest találtak, akinek délután franciaórája volt, tehát elmehetett (nem ám, hogy ilyenkor nem mész órára, hanem maradsz dolgozni……..) Maradtunk volna ketten a hátralévő fél napra, és most nagyon kapaszkodjon minden tolmácskolléga: ketten nem lehetünk a kabinban, ha nincs 3 ember, hogy váltsa egymást, akkor felszámolják az adott kabint és kész, inkább nincs magyarra tolmácsolás. Akinek volt párszor szerencséje ilyen kérdésekhez, hogy „miért kell maguknak 2 tolmács? csak fél nap az egész!!!”, az csak bámul ilyenkor, némán.

Így aztán hirtelen péntek délben kitört a hétvége, ami szuperül sikerült. Szombat délután itt volt egy kedves barátnőm – laukriszeseknek: H.Dóriiii :) – látogatóba, aztán pedig eljött az első brüsszeli bulis este is. Nálam indult a party, 6-an voltunk, nagyon jó volt, igen élveztem, hogy végre saját lakásom van és tarthatok házibulit :) Ennek során az az ötlet született, hogy nézzük meg a Fuse klubot, ami „A Klub” Belgiumban, mondjuk a londoni Ministry of Sound vagy nálunk a Flört megfelelője lehetne. Eléggé elképedtem, hogy egy ilyen hely, ahol pl tegnap is világsztárok játszottak, micsoda egy környéken van, huhú, láttam már itt egy-két dolgot, de ez ütött… ráadásul végül be sem jutottunk, mert Paul Kalkbrennernek köszönhetően teltház volt. De végül kikötöttünk egy Galerie Louise nevű helyen, ahol hatalmasat buliztunk, szuper zenék voltak, és nagyon élveztük, hogy táncolunk végre – többünk elég rég járt már igazi buliban ugyebár :D

Az árak elég érdekesek, mert az aránylag normális helyekre aránytalanul magas belépők vannak, nyilván így szűrik a népet. Ugyanakkor a taxi meg nem drága, különösen úgy, hogy a sofőröket itt nemigen zavarja, hogy mondjuk 6-an vagyunk a 4 férőhelyre :D szóval voltak kalandos fejezetei az éjszakának, na.

Ja, dialógus hajnali 3 felé:

-         Do you live in Belgium?

-         Yes, I do.

-         Do you study?

-         No… I work… for the European Commission – mondom én, a naiv.

-         Whoooh!!!! Then YOU ARE RICH!!!!! – ordít fel addig kedvesnek tűnő beszélgetőpartnerem.

Ezen a témaválasztáson megütköztem, különösen, hogy addigra cirka 4 euró lapult a zsebemben, átutalásnak meg még mindig se híre, se hamva.

Jajj, azt sosem szabad megmondani, hogy hol dolgozol – világosít fel az a barátnőm, aki már 2 éve itt él, azaz tud valamit. Oké, ennyivel is okosabb vagyok. Fél óra sem telik bele, jön a másik kedves, hozzám hasonlóan újonc barátnőm egy töredelmes vallomással: „Na, én most hazudtam először… azt mondtam, hogy közgázt tanulok.” Hehehe, mondtam neki, hogy lennék a szaktársa, csak ha lehetne még valami emelt szintű matek specializációval, úgy érzem az lenne az igazi! :D

Már csak kicsit a munkáról, és az is jóóóóó hír =) Ja és az internetbekötésről, ami viszont tragédia...

Tegnap nagy sikerélményem volt: az ülésen elhangzott az első olyan német hozzászólás, amit elejétől a végéig megértettem. Legalább 5-6 mondat volt ám! :D Ma délutánra pedig – mivel kétnapos ülésre voltam beosztva, tehát tegnapról már ismerős volt a téma – eljutottunk oda, hogy voltak olyan pillanatok, amikor kimondottan élveztem a munkát. Na jó, azért rövid pillanatokra kell gondolni…

Nemrég jutott eszembe, hogy panaszkodok még egy sort a következő bejegyzésben, mégpedig arról, amit az utóbbi napokban tapasztaltam: itt teljesen természetesnek veszik, amikor csuklóból kivágok olyan dolgokat, mint kiadatás, 36. cikk szerinti bizottság, vagy szövetségi és tartományi szintű rendészeti együttműködés - mindez alap, miközben az, hogy mit nem tudok, az valahogy úgy tűnik, sokkal jobban érdekel mindenkit. Aztán végül mégsem panaszkodom, mert ma egy kedves kolléganő azt írta nekem a papírra, miután átadtam a mikrofont: „szép volt”. Bő egy hetes gyomorgörcs után bizony a világot jelenti az ilyesmi az embernek.

A munkán kívüli dolgokkal továbbra is egy helyben toporgok, részben mivel várom a beígért uniós pénzesőt, hogy végre mehessek az Ikeába, kicsinosítani a lakást, na meg persze a Body Shopba, kicsinosítani magamat =)

Ügyintézésileg az utóbbi időszak egyetlen lényeges eredménye, hogy elértem, ugyan ne kelljen már nekem mindjárt október elején Luxembourgba menni, mert hát hogy is mondjam a vonatra sincs pénzem, nemhogy a Hiltonban aludni - mint azt e-mailben ajánlották nekem a kiküldetést szervező okosok, akiknek valószínűleg elképzelésük nincs, milyen összeg ez annak, aki csak úgy idepottyan Magyarországról, és hetekig kell megélnie úgy, hogy még fizut sem kapott. Egész védőbeszéddel készültem az illetékesnek, de isteni szerencsémre egy nagyon rendes hölgyet fogtam ki, így végig sem kellett mondanom, már törölt is erről a luxusútról.

Egy gonddal kevesebb, de azért maradt elég. Említésre méltóak pl az internetbekötési szappanopera újabb fejezetei. Múlt héten vége lett a ramadánnak, hurrá, pénteken meg is jelent egy szerelő nálam. Már azt hittem, nemsokára lesz netem, ehelyett kiderült, hogy kinn az utcán el van vágva a kábel. Ez pedig a ház tulajdonosára tartozik, aki ezután be is ment a Base-hez („A” szolgáltatóhoz, akivel szerződtem). Ott kerekperec közölték, hogy a kábel a Belgacomé („B” szolgáltató, kb nálunk a volt Matáv megfelelője), és ők nem fogják tudni rávenni a Belgacomot, hogy azért javíttassa meg a kábelt, hogy nekem Base-es netem legyen, szóval szerintük menjek és szerződjek inkább a Belgacommal…….. magyarán elküldtek a konkurenciához, miközben van egy aláírt szerződésünk, és a modemük már ott figyel a polcomon. Érdekes ez a Belgium néha! Így most az egész idegőrlő történet elölről kezdődik „B” szolgáltatóval, de csak szeptember 29-én, akkor jön az ő szerelőjük… Ezt a frontot asszem kezdem feladni.

Viszont úgy tűnik, lesz egy klassz hétvégém végre: átugrik Londonból Dóri barátnőm, no meg kinéz valami buli is a bevezető tréningen megismert lányokkal. Jól fog jönni a lazítás, ahogy elnézem itt könnyű begolyózni :D

Még egy kicsit a munkáról, második rész

Akit a múltkori terjedelmes bejegyzés sem riasztott el az olvasástól, annak talán lett némi elképzelése arról, milyen nehéz dolgunk is van itt nekünk, EU-tolmácsoknak. Remélem, mindenki sajnált egy kicsit, mert ennek a bejegyzésnek a végén már úgysem fogtok.

Lássuk, mi jár mindezért cserébe.
Először is, elsőosztályú munkakörülmények. Egyszer Budapesten is volt alkalmam itteni tolmácsokkal együtt dolgozni, és emlékszem, hogy meglepődtem, amikor a technikusokhoz fordultak olyan igényekkel, hogy miért nincs még egy lépcsőfok a kabinfeljárókhoz, meg hogy az egyébként szobányi 3 személyes kabinból, amiben ott ketten dolgoztak csak, vigyék ki azt a dobozt (ami nem volt akkora, hogy bárkit igazán zavart volna).
Ma már értem, miért: nagyon más itt a színvonal. Már a kabinhoz vezető folyosón nagy betűkkel hirdetik, hogy ott tolmácsok dolgoznak és csendet kérnek. Van víz, az ülés anyaga bekészítve a kabinba. A berendezés a legkorszerűbb, el sem tudjátok képzelni, mi mindenre van szabály: a kabin páratartalma, az üvegablak mérete és a görgős székeken a görgők száma is megfelel a nemzetközi tolmácsszervezet ajánlásainak (nem vicc). Az asztal puha borítású, nincs zaj, ha leejtünk egy tollat. Minden épületben van egy tolmácsszoba, ahol gépek, internet és nyomtatók vannak csakis nekünk, sőt néhol pihenőszoba is, ahol csend van és kényelmes, hátradönthető karosszékekben lehet lazítani. Folytathatnám, de most talán ennyit.

Aztán ott van a munkaszervezés. Péter kedvenc szabálya volt egy korábbi bejegyzésnél, hogy túlóra NINCS, 5 perc túlfutáshoz is engedélyt kell kérniük. Ha elveszik az ebédszünetet, fél nap szabi jár. De ezen kívül arra is figyelnek, hogy ha valakinek adott napon Luxembourgba vagy máshova kell menni (mission), akkor előző este nem lehet sokáig beosztva, és másnap reggel sem kezdhet korán, sőt, nemhogy órákban mérve kevesebbet dolgozik, még plusz pénz jár az adott napért (a költségtérítésen kívül persze).
Magyarországi munkavállalók neuralgikus pontja következik: itt betegség esetén nem akkor néznek ferdén az emberre, ha otthon marad, hanem akkor, ha bemegy dolgozni. Engem pl úgy zavartak haza csütörtökön, hogy csak na. Ott szabadkoztam, hogy ezt az egy órát már igazán végigcsinálhatom, „nem akarok gondot okozni” (adjátok hozzá, hogy mi van azzal aki még próbaidőn is van ráadásul…) de itt az ilyesmi nem menő: menj haza azonnal, majd ők megszervezik a többit. 3 napnál nem hosszabb hiányzáshoz még orvosi igazolás sem kell, csak maradj otthon gyógyulni (mintha ez törvényileg otthon is így lenne, más kérdés a gyakorlat).
Szabadság: 24 nap, erre jönnek a kor szerinti szabadnapok, éééés az otthon távolsága szerintiek, azaz figyelembe veszik, hogy időbe telik hazamenni néha mondjuk Budapestre. Tehát több szabi van, mint máshol, miközben a javadalmazás lehetővé teszi, hogy ezt ne a másodállásában töltse az ember, hanem pihenéssel, utazással. Sőt, még az ünnepek körül sem kell elhasználni belőlük egy napot sem: olyankor bizottsági szünet van. Azaz december 22-én este BEZÁRUNK =) és január első napjaiig nincs munka, hasonlóan a húsvét is meg van toldva pár nappal.

És akkor ott vannak az egyéb lehetőségek. Ezeket még fel sem térképeztem teljesen, nyilván egy részük nem is most rögtön lesz aktuális. De azt már tudom pl., hogy lehet nyelvtanfolyamra járni – remélem, fogok is hollandra – majd több hónapot nyelvterületen tölteni, mielőtt az ember hozzáadja az adott nyelvet a kombinációjához, azaz dolgozni kezd róla. De lehet részt venni terminológiai munkában, tolmácsképző intézményekhez ellátogatni, besegíteni az oktatásba, sőt akár a vizsgáztatásba is, és még sok minden mást. Ja és lehet tanulni. Bármit. Többen végzik a jogot vagy a közgázt, netán a pszichológiát, de olyan is van állítólag, aki régészetet tanul – a Bizottság finanszírozásában! Hmm, még nem mertem szólni, hogy engem valami tánciskola érdekelne :D

Még egy kicsit a munkáról, első rész

Sajnos beteg lettem, köhögök és rekedt vagyok, minek következtében ma hazaküldtek és azt mondták, holnap se menjek be. Na jelentkezzen, akinek még ilyen munkahelye van! :D
Így most lett időm írni egy kicsit. Azon gondolkodtam mostanában, hogy nehezen tudom eldönteni, könnyebb, vagy nehezebb-e az itteni tolmácslét úgy am block, mint az otthoni. Eddig nagyjából arra jutottam, hogy van valami a mérleg mindkét serpenyőjében: maga a munka lényegesen nehezebb, míg a munkakörülmények (ideértve most a szervezést, szakmai és technikai feltételeket, az erkölcsi és anyagi elismerést) lényegesen jobbak.
Most mesélek még egy kicsit magáról a munkáról, részben nem tolmács olvasóim kedvéért is, a következő bejegyzésben pedig visszatérünk a körülményekre. Akit inkább a belga csokik és sörök, az itteni bulik, meg a tervezett szép flandriai kirándulásaim érdekelnek, az se pártoljon el az olvasástól, amint lesz módom ilyenekre, be fogok számolni róluk :))
Szóval a munka… A Bizottság Tolmácsolási Főigazgatósága egyben az Európai Tanács, a Régiók Bizottsága és a Gazdasági és Szociális Bizottság tolmácsszolgálata is. Ezeknél az intézményeknél több száz szakbizottság, albizottság és munkacsoport ülésezik rendszeresen, azaz minden nap több is. Hogy érzékeltessem: csak a Bizottságnak valami 70-80 épülete van, a hivatali negyed lényegében város a városban – a reggeli tévelygéseim, hogy mi merre, külön bejegyzést érnének meg :-/
Az ülések témája bármi lehet, pénzügyektől az állategészségügyön vagy épp az élelmiszercímkézésen át a büntetőjogig. Minden üléstípus rendszeresen visszatér, résztvevői pontosan tudják, mi volt az előző x találkozón, és mivel évek óta a saját 1 db szakterületükön dolgoznak, az az 50-100 szakkifejezés meg az a 15 betűszó semmi gondot nem okoz nekik.
Mi viszont minden egyes nap máshová vagyunk beosztva, és annyiféle ülés van, hogy egy kolléganőm becslése szerint egy év lesz, mire mindet legalább egyszer láttuk már. Még később jön majd az, amikor már elég lesz a reggeli (táp :D ld. előző bejegyzés) mellett átfutni a legfontosabb szavakat.

Amíg ide nem jutunk el, addig a következő a menetrend: este 7-kor hazaérünk hullafáradtan mondjuk a kiadatási parancsokkal foglalkozó ülésről (fejünkben 25 bűncselekmény egyenként 3 nyelven), és nekiesünk annak az 50 oldalas (bocs, 3 nyelvem van: 150 oldalas) dokumentációnak, ami az európai uniós szabadalmakról szól. Mert másnap már azt kell tudni, hogy az Európai Szabadalmi Hivatal rövidítése angolul EPO, németül EPA – míg az Európai Szabadalmi Egyezmény angolul EPC, németül meg EPÜ. Képtelenség alaposan felkészülni egy este alatt, de másnap a nap végére, pár kudarcélmény után azért már nagyon jól tudjuk az e-pé-akármiket. Kár, hogy a rákövetkező munkanapon ezekre senki nem lesz kíváncsi, mert oda meg kezdhetünk mondjuk 80-féle vegyi anyagot biflázni.

Minden egyes este nulláról indul az ember, amikor agyhalottan odaül egy új kupac háttéranyag elé, és elkezdi kibogozni, tudva: órái vannak arra, hogy tűzoltás-jelleggel átlássa a másnapi szakterületet, meg lehetőleg lehunyja a szemét is. Ezt jobb pillanataimban kihívásnak érzem, rosszabb pillanataimban meg embertelennek.
Az olyan napok végképp mazochistáknak valók, amikor délelőtt és délután két teljesen különböző ülésre vagyunk beosztva: ilyenkor 1 estére a fenti program kétszerese jut (attól, hogy egy ülés félnapos, nem feleannyi anyag lesz......)
Időnként egyébként szabadon is kell hagyni minket, azaz nem heti 5 nap szinkronozunk 8 órát. Félnapokban számolnak, átlagban hetente egy fél napunk szabad. Kis váltakozásokkal, azaz lehet olyan, hogy 5 napot végigdolgozik valaki, de akkor következő héten mondjuk egy vagy akár másfél napra nincs beosztása.
Mégis, összességében csak kicsivel dolgozunk kevesebbet, mint az otthon megszokott teljes munkaidő (pl. a volt fordítói állásom), és az a heti kb fél szabadnap ki sem teszi a felkészülésre fordított órákat. Mellé olyan típusú és nehézségű munkát végzünk, amit egy szabadúszó konferenciatolmács otthon havi 4-5, de több megbízás esetén is mondjuk csak 8-10 napon (a többin készül ezekre és pihen, netán mást dolgozik, mondjuk írásban fordít).

A harmadik tényező pedig, ami a stressz kiapadhatatlan forrása: itt több nyelvet várnak el. Otthon nyugodtan mérlegelhet az ember, hogy a gyengébbik idegen nyelvével milyen rendezvényt vállal, itt nem. Előre azt sem tudjuk, hogy melyik ülésen milyen nyelven mennyit fognak beszélni, ha netán a legnehezebb ülést végighadarják németül, nekem akkor is ugyanazt kellene tudnom produkálni, mint angolról. (Jajj.)
Így mindent összeadva azt kell mondanom, keményebb az itteni munka, de van azért a mérlegnek másik serpenyője is, ami cserébe jár mindezért – ezzel folytatjuk.

Első nap a kabinban - avagy tápot is kapunk?!

Eljött az első igazi munkanap is, egy erdészeti témájú tanácsi ülés formájában. Nagyjából úgy értékelném, hogy voltam és leszek sokkal-sokkal jobb is, időnként elvesztettem a fonalat, máskor viszont jól ment - a körülményekhez képest kihoztam a legtöbbet belőle.


Otthoni net híján a sarki vendéglátóipari egységben (Miklóstól vett szakkifejezés :D) próbáltam erdészetet tanulni, miközben 20 ír pasi nézett meccset mellettem, ordítozva (Eta: Korfu-feeling)! Aztán lett egy tisztességes megfázásom is, és a csemege: az ülésre két nagyon kedves és segítőkész, ugyanakkor franciás kolléganővel voltam beosztva, azaz vihettem nagyjából az összes angolt és németet, hurrá.

Dehát mindenért kárpótolja az embert, amikor úgy sétál be az Európai Tanácsba, hogy már nem tanulmányúton van – na jóóó, azok se voltak rossz idők :-P – hanem sokévi várakozás és tanulás után végre a világ legnagyobb tolmácsszolgálatánál dolgozhat.

Érdemes szót ejteni a munkaszervezésről és munkakörülményekről. Nem ritka az olyan ülés, ahol 10-20 nyelven van tolmácsolás, azaz a nyelvkombinációk száma ennek a többszöröse. Egész egység foglalkozik a tervezéssel: azzal, hogy melyik ülésre hány, milyen nyelveken dolgozó kollégát kell ahhoz beosztani, hogy flottul menjen a munka. Az ülés előtt kapunk egy táblázatot, amiből látszik, hogy ha mondjuk litvánul szólal fel valaki a teremben, és mi – az adott ülésre beosztott három magyar anyanyelvű tolmács – azt nem értjük, akkor melyik kabinra tudunk rákapcsolódni, hogy a megadott kollégákat hallgatva biztosítsuk a magyarra tolmácsolást. Mint a suttogós játék: amit egy kolléga kihagyott vagy elrontott, az a másiknál már úgy marad, vagy legfeljebb tovább romlik :D Na de itt olyan profik dolgoznak (amilyen én még messze nem vagyok), hogy minimális az információveszteség. A régebbi tagállamok tolmácsfülkéiben ülnek olyan „régi motoros” kollégák, akik higgadtan szinkrontolmácsolnak 6-8 vagy még több idegen nyelvről az anyanyelvükre, sőt, közben újságot olvasnak vagy kötögetnek :D Én az ilyet csak csodálni tudom!
Igazi hálót képeznek a nyelvpárok, és a gyors hozzászólásoknál nagyon kell figyelnünk, hogy melyik kollégának érdemes épp dolgozni (azaz van-e, aki közvetlenül érti a teremben elhangzottakat), és kire kell kapcsolni, ha közvetítő nyelvre van szükségünk.

A kabinok szobányiak, és bámulatos, milyen részletekre figyeltek oda a kialakításuknál. Az, hogy van levegő, óriási az asztal, 3-an vagyunk egy kabinban és kényelmesen elférünk, alap. De pl több monitoron is látható közelről, aki a teremben épp beszél. És ami nekem különösen tetszett: amelyik kabinban be van kapcsolva a mikrofon, annak az ajtaja fölött kívül ég egy piros lámpa (mint a röntgenvizsgálókban :D ) azaz senki sem fog csak úgy berontani.
Túlóra pedig NINCS. 10-től este fél 7-ig lehet értekezni, másfél óra ebédszünettel. Állítólag ha fél 7-et üt az óra, és még 4-5 záró mondatot el szeretnének mondani, engedélyt kell kérni a tolmácsok főnökétől; ő közölheti, hogy öt percük van, utána a tolmácsok elhallgatnak. Ha pedig netán elveszik az ebédszünetet, akkor cserébe fél nap szabadság jár nekünk. Elgondolkodtató!!!
Mulatságos visszagondolni azokra a címeres megbízásokra a magyar piacról, amikor düledező a kabin (ha van), suttogó tolmácsolást kérnek 6 embernek, nem használnak mikrofont, nincs váltótárs vagy épp felkészülési anyag, a helyszínen derül ki, hogy nem is fél nap lesz hanem egész, stb stb stb…

Itt ilyesmi nem fordulhat elő: a munkakörülmények bőven ötcsillagosak.
Olyannyira – most jön a slusszpoén a kitartó olvasóknak – hogy egy ponton úgy tűnt, még reggelit is adnak. Ugyanis az egyik kolléganő azzal a kérdéssel jött be a kabinba, hogy kaptunk-e már tápot. Mondtam, hogy még nem, és lelki szemeim előtt meg is jelent egy friss croissant. Sokkal később derült ki teljesen véletlenül, hogy táp = tárgyalási álláspont :D

Hát igen, az a legjobb az egészben, hogy itt percenként tanul valami újat az ember.

A kezdetek folytatása: vészesen romló helyzet és terápiás sörözés

Az új belépők tréningjének második napja igen kellemes volt: kis csoportokban beszélgettünk arról, hogy milyen változásokkal jár az itteni munkakezdés, kinek mi a legnagyobb parája a dologgal kapcsolatban, milyen tippeket tudunk egymásnak adni - vak vezet világtalant alapon - és hogy viszont milyen jó sokszínű és soknemzetiségű munkakörnyezetünk lesz. Pl felírtuk egy táblára, ki milyen nyelveken beszél, meg mit fog itt csinálni, aztán örültünk neki :-D Az egésznek a végén pedig volt egy kis pezsgős-snackes fogadás.

Nos, ehhez képest éles kontrasztot képezett a péntek. Ez a nap volt hivatott arra, hogy az össznépi tréning után megismerkedjünk saját szervezeti egységünkkel, esetemben a Tolmácsolási Főigazgatósággal, valamint elintézzünk néhány tucat adminisztratív ügyet, a belépőkártyáktól a tisztviselői személyi igazolványon át a kifizetések igényléséig, sőt a nap végén főnökünk irodájában is kellett tennünk egy látogatást.
Azt a káoszt, amit az egyes állomásokon találtunk, lényegében lehetetlen jellemezni. Az már reggel kiderült, hogy az új tolmácsok jelszavai nem működnek, és nem tudni, mikorra javítják meg a rendszert - tehát ha szerencsénk van, még megtudjuk estig, hogy hova vagyunk hétfő reggelre beosztva, és esetleg a készülési anyaghoz is hozzáférünk. Ha nincs szerencsénk, akkor nem.
A következő pofon a pénzügyi részlegen ért: mindennemű költözési költségtérítést októberben fognak kifizetni, sőt, szeptemberben a fizetést se kapjuk meg, mert azt már "nélkülünk" bérszámfejtették. Itt egyébként 3-unknak 3 külön irodában intézték az ügyünket, és kb. 1 olyan dolgot nem tudtunk azonosítani utólag, amiről mindannyiunknak ugyanazt mondták volna. Nekem pl. legalább olyan papírt elém toltak, hogy kérek-e előleget, volt akinek ezt sem. Akiknek családi pótlékot is intézni kellett, azoknál meg végleg el volt veszve minden ügyintéző. Mondom, olyan fejetlenséget kell elképzelni, ami korábban teljesen meghaladta volna a képzelőerőmet.
A K.O. pedig az volt, amikor kiderült, hogy végre működnek a jelszavaink, és kedves főnökünk irodájában megtudtuk, hogy a programunkba bevéstek fejenként 2 db, egyenként 3 napos luxembourgi tanácsi ülést októberre, amihez nekünk kell előre kifizetni a szállodát (és majd 2 hónap múlva térítik). Ezen a ponton kb sápadtan leestem a székről - anélkül hogy ezen az oldalon részletes panaszáradatba fognék, legyen elég annyi, hogy nagy a gáz.

Olyan ideges voltam, hogy majdnem nem mentem este sehova, de aztán mégiscsak odabaktattam a tréningen megismert magyar lányokkal esedékes sörözésre. Nem bántam meg, sőt, kifejezetten megnyugtató volt, hogy mindenki ugyanilyen sztorikkal jött az első napról, azzal kezdtük hogy jól kibeszéltük ezeket. Így öt perc múlva már mosolyogtunk is, és ahelyett, hogy mit (nem) eszünk 3 hét múlva, inkább a málnás sörre koncentráltunk :-)

Na de most megyek tanulni, hétfő reggel vár az első, konkrétan erdészeti témájú ülés...

A kezdetek kezdetei

Vasárnap reggel – ennek a fantasztikus nyárnak egy csapásra véget vetve – megérkeztem Európa szívébe és elfoglaltam új rezidenciámat. Szép kisutcában lakom pár lépésre az uniós intézményektől, ahogy Bori tolmács-csoporttársnőm megjegyezte, még magassarkúban is besétálhatok majd és a hajam se fújja szét a szél :-) Szakavatottaknak: a Berlaymont épület feletti utcában. A lakosztály egyébként egy régi, tipikus németalföldi ház 2. emeletén van, meseszép, belső kertekre néző terasz tartozik hozzá. És ha mindez nem lenne elég a jóból: a szélrózsa bármely irányába elindulva ír pubokba botlik az ember, hmm :-P

A tulajdonosok, akiktől bérlem a lakást, egy svéd hölgy és olasz párja. Hmm, jó páros lehetnek, Európa két végéből :-D mindenesetre nagyon segítőkészek, itt vártak vasárnap és egész nap magyaráztak nekem, kár, hogy közben a kóma kerülgetett a hajnali 3-as kelés miatt.

Az első napok kb azzal telnek, hogy ismerkedem a háztartási gépekkel (nem ér kinevetni!), valamint párhuzamosan igyekszem jutni valamire azzal a néhány tucat intéznivalóval, ami fennforog. Egyes dolgokhoz sok türelem kell, ilyen pl az internet. Elvben 2 héten belül kötik be, de most épp ramadan van, ami szinte az összes szerelőt érinti, így bő 3 héttel kell számolni, de nem is tudnak konkrétat mondani. Parádés, az jutott eszembe, hogy majd bemondom a mikrofonba a T. delegációnak: most ramadan van és ezért nem értem miről van szó, mert nem kötötték be a netemet, az ír pubban meg van ugyan wifi, de ott mégiscsak képtelenség tanulni. Szerintem értékelnék ezt a frappáns magyarázatot!

Ma megvolt az első nap a Bizottságnál - annyira azért nem volt izgalmas, mint hinné az ember, mert egész nap előadásokat hallgattunk, mi lelkes újoncok, úgy pár százan, változatos témákban: az adminisztratív ügyektől a munkahelyi belső internethálózaton át egészen odáig, hogy milyen szemetet milyen színű zsákba kell dobni, meg hogy bármilyen büszkék vagyunk hogy végre itt dolgozunk, ne úgy mászkáljunk az utcán, hogy lobogtatjuk az EU-s kitűzőnket (mert még gazdagnak néznek és kirabolnak).
Az elhangzottak egy része kínai volt (az uniós bürokrácia rejtelmei... egyszer majdcsak kiderül, mi merre…), más részére már rég rá kellett jönnünk (lakásbérléssel kapcsolatos tanácsok - eső után köpönyeg), de azért volt, ami hasznos volt.
Egyébként reggelivel vártak minket, ami rendes tőlük :-) A nap poénja pedig: a mellém ülő lánnyal hosszú percekig beszélgettünk angolul, mire rájöttünk hogy mindketten magyarok vagyunk, majd bevallotta, hogy ő engem lengyelnek gondolt :-D
Hát igen, ez egy izgalmas és sokszínű város, annyi bizonyos. Folyt köv, legyetek jók - vagy rosszak!!! :-P