"It's hot!" I mean, the pizza...

Mostanában valahogy több lazább időszak is volt a munka frontján, időnként napokig nem voltam beosztva, vagy éppen olyan szerencsés ülésekre sorsoltak, amiket kora délután be is rekesztettek. Az viszont már lassan hagyomány, hogy az egyetlen estémen, amikor sietnék, nevezetesen hétfőn – tánc van ugyebár – este fél 7-ig raboskodom a kabinban. Elvben még elmegy a dolog, mert elérem a buszom, ami viszont nem fér bele ilyen esetben, az a vacsora. Ez kellemetlen, mert hát a dupla órát totál éhesen végigcsinálni…

Legutóbb is így jártam, egy darab kekszet meg egy joghurtitalt tudtam felmarkolni, és irány a megálló. Oké, a busz elzötyög az emberrel a Jazzmijn-ig vagy harmincöt percet, hát ezeket azalatt elfogyasztottam, de mire a két edzésnek vége lett, nemigen tudtam másra gondolni, mint enni egy jót, és hogy bezzeg a Laukrisz-terem alatt McDonald’s volt!!! Ahogy baktattam az alvó macheleni kisutcákban az utolsó busz felé, hirtelen pizzaillatot éreztem. Áh, ez képtelenség, itt már mindenki alszik, mégis hol lehetne pizzát enni?

A megállóban. Pont egyszerre érkeztünk három marokkói sráccal, akik először azt kérdezték, mikor jön a busz, majd felcsaptak az orrom előtt egy hatalmas pizzásdobozt, hogy kérek-e. Csípős, tették hozzá – ha eddig nem az éhség győzött volna, akkor ezután már nem volt kétség. Ahhoz ugyanis, hogy kimaradt a vacsora, tegyük még hozzá, hogy Belgiumnak nemhogy az általam imádott csípős ételek nem erősségei, hanem azok sem, amiknek úgy egyáltalán van valami ízük, és már hetek óta igencsak vágytam valami erőspaprikás cuccra – szóval képtelenség volt ellenállni. Magyarként egy alvó flandriai kisvárosban, az utolsó buszra várva, éjnek idején marokkóiakkal pizzázni – hát ez valami szürreális volt!

Egyébként ha a dolog Brüsszel belterületén történik, biztos, hogy nagy ívben kerülöm ki őket. Ha ott leszólítanak, az semmi jót nem jelent: vagy koldulnak, vagy eladni akarnak valamit neked, vagy elvenni valamit/mindent tőled. Más opció nincs. Itt a kertvárosban viszont teljesen valószínűtlennek tűnt, hogy gáz lenne velük.

Kedélyesen elbeszélgettünk, az egyik srác elmesélte, hogy Varsóban lakott, aztán most itt tanult európai diplomáciát, de elege van a hidegből, úgyhogy jövő héten megy állásinterjúra Spanyolországba. Közben befutott még két belga ismerősük is, így a buszvezető elég nagy szemeket meresztett, amikor a hétfő este szokásosan ott vacogó egyetlen csaj helyett vidáman pizzázó bandát talált.

Kár is lett volna otthon vacsizni!

Jazzmijn Dansschool ("NEM vagyok oroooooosz!!!!") :D

Többen is kíváncsiak, hogyan is alakul a táncos „pályafutásom”, na ez a rész pont nekik szól!

A Jazzmijn tánciskolát látogatom immár két hónapja, és úgy tűnik, jó választás volt – gyorsan leszögezem, hogy nyomába sem ér a Laukrisznek, de annyi biztos, hogy az itteni kínálat gyöngye.

Sok csoport és sok tanár van, a hiphoptól a verseny-aearobikon át a balettig mindenfélét tanítanak. A versenyző csoportok rendre nyerik a belga és a nemzetközi bajnokságokat, már olyat is hallottam, hogy ez Belgium legjobb tánciskolája. Hmm…

Van néhány dolog, amit azért szokni kell még itt, különösen 6 év Laukrisz után. Érdekes megközelítés például, hogy nem versenyző edzésekből típusonként csak 1 óra van egy héten, ami szerintem kevés, bár többfélére is be lehet iratkozni. (Viszont amire beiratkozik az ember, ott elvárják, hogy vegye is komolyan a dolgot: egy évet kell előre befizetni, és ezt a pénzt semmilyen körülmények közt nem adják vissza.) A másik, ami fura, hogy pl a tanároknak külön öltözőjük van, és órán kívül nem igazán barátkoznak velünk. Órák után meg amúgy is mindenki percek alatt felszívódik, nincsenek éjszakába nyúló csajos esték… nem tudják ők, mi a jó, úgy látszik itt majd nekem kell meghonosítani az ilyesmit! :D

Ami nagyon kényelmes, hogy saját épületünk van: saját termek, öltözők, sőt recepció és bár :) Egy egész cég van a dolog mögött, adminisztratív személyzettel. A tanárok csak tanítanak, nem nekik kell termet bérelni / névsort vezetni / gálát szervezni / stb stb…. Bezzeg Laura mindezt egyedül is tudja, bravó neki így utólag is! :)

Némi válogatás után a „jazzdans” órát választottam, főleg, mivel ez állt legközelebb az otthon tanultakhoz. Inne, a tanár, miután megnézett magának, azt mondta, ha akarok keményen dolgozni és sokat tanulni, akkor felőle akár már a haladóba is mehetek – én végül nem tudtam dönteni, úgyhogy beiratkoztam mindkettőre, heti 1 óra edzés mellett még úgyis hiányérzetem lenne. Így most maratoni hétfő esték vannak, mert a két óra egymás után van :S a végére nagyon feldobott és egyben teljesen hulla szoktam lenni! A stílust nehéz körülírni: talán jazzbalettnek hívnánk magyarul; ha a laukriszes táncokhoz kéne hasonlítanom, akkor a Flashdance, vagy esetleg az If jutna eszembe. Mindenesetre élvezem.

Azért szimpi a társaság egyébként, ehhez hozzátartozik, hogy ez itt nem Brüsszel, hanem egy nyugis kis külváros: nem 60% külföldi, hanem csak én. Ennek megfelelően érdekes nekik, hogy oda járok meg hogy tanulok hollandul, néha jönnek barátkozni, szóval korrekt a dolog, jól érzem magam.

A haladó órán fiatalabb a csoport, átlagban inkább tizen-, mint huszonévesek, na ők nagyon kis helyesek, csak náluk valamiért nehezen megy át, hogy „HONGARIJE”, és mókás, amikor a terem másik végéből x emberen keresztül az kerül vissza hozzám, hogy én tényleg Ukrajnából jöttem?? Múltkor meg azzal jött valaki, hogy „Otthon voltál Oroszországban a hosszú hétvégén?” Igazi rejtély számomra, de ezt az orosz-mítoszt valahogy különösen nehéz eloszlatni, már november vége felé tartunk, és még tegnap is megkaptam, hogy ugye orosz vagyok. Utolsó tippem az, hogy viszek nekik egy csomag szaloncukrot, szerintem olyat még nem is láttak, és majd jól elmondom, hogy ez hagyományos magyar karácsonyi édesség. Ha ez se segít, feladom, és inkább azt mondom, hogy igen, a moszkvai balettből jöttem :D

A kezdőbbik csoport meg abszolút felnőtt, úgy 25 éves kortól egészen… ööö nem tudom mit is mondjak, ugyanis egy nyugdíjas korú hölgy is jár, végtelen kedves, és lehet vmi táncos v. sportoló múltja, mert jól csinálja ám! Na ő egyébként a második velük töltött órám után odajött hozzám az öltözőben, és megkérdezte: „Magyarországon ilyen jó a táncoktatás?!?” KÖSZI LAU!!!!! :)

Akadnak azért nehezítő tényezők, pl. a holland szövegértésem még mindig nem az igazi. Ezt igyekszem leplezni, de azért néha gyanút fognak, és nagy segítőkészen eszükbe jut nekem angolra fordítani, csak sajnos valahogy mindig pont azt, amit épp megértettem :D

Lesz gála is. Jazzmijn Spring Time Show névre hallgat, kíváncsi leszek rá. Ha visszagondolok a pazar Laukrisz-gálákra, akkor vannak még fenntartásaim, de ki tudja – ahhoz képest, amit vártam, a suli eddig is kellemes meglepetés, hátha eztán is az lesz! Ki jön majd szurkolni?

Addig is íme a suli képgalériája: http://www.jazzmijn.be/media/fotogallerij.htm

Történetek a hivatali negyedből

Olyan itt az uniós negyedben élni, mintha legalábbis egy szigeten lenne az ember. Időnként akkora a kontraszt a város többi részével, hogy már az is megfordult a fejemben, ilyen lehet egy nemzetközi űrállomás is nagyjából: egy teljesen külön világ, csak úgy odaépítve valahova, sok-sok országból érkező legénységgel. Én egyébként nagyon élvezem az egészet, alapvetően úgy élünk itt, mint Marci Hevesen – hogy a helyiek vajon mennyire élvezték, amikor ideépítették nekik a Berlaymonstert, az már más kérdés, de pillanatnyilag nem igazán zavar!

Mindamellett azért a körülöttünk lévő valóság néha fura módokon tör magának utat az irodaházakba, és ebből rendre van is bonyodalom. Vegyük mindjárt azt, hogy a portások és a konyhai személyzet semmilyen nyelvtudással nem rendelkezik, és kizárólag franciául tud (hajlandó?) megnyilvánulni. De annyira, hogy már arra gyanakszom, kiválasztási kritérium lehet náluk, hogy ne beszéljenek idegen nyelveket. Sőt, a menzán csak franciául van kiírva az étlap. Azért elgondolkodom néha, hogy ha ezek az intézmények Budapesten lennének, megengednék ezt vajon? Mármint, hogy a 26 másik országból érkező T. küldött találja ki szépen magától, mit takarhat a jókai bableves vagy a császármorzsa felirat?!?! Nálunk kb. egy átlagos metróaluljáróban dolgozó büfésnéni jobban tud angolul, mint ők itt az Unió szívében, és ez most komoly.(Nem szeretném többet azt a badarságot hallani, hogy a magyarok mennyire nem beszélnek idegen nyelveket másokkal összehasonlítva!) Szánalmas. Vagy ez talán a helyiek bosszúja lenne a Berlaymontért és a többi EU-s építészeti csodáért?

Elég fárasztó így ez a menzán ebédelés, mert először le kell vadásznom valakit, aki elmondja, mi micsoda, aztán kézzel-lábbal elmagyarázni a konyhásoknak, hogy melyiket kérem – ha jókedvében van az ember, megpróbálhatja esetleg elmutogatni nekik, hogy „csirke”, mintha activityzne :D – de ők ám extrán ostobák, a sor meg csak kígyózik türelmetlenül…

A portások hasonló kategória, de az igazság kedvéért velük kapcsolatban jöjjön most egy pozitív történet. Ugyanis múltkor akkora lúzer voltam, hogy az hihetetlen. Az történt, hogy kimentem a kabinból táplálkozni kicsit, de nem akartam ott a szép szőnyeget összemorzsázni, inkább kimentem egy ajtón a hátsó lépcsőházba. A badge-emet persze miért is vittem volna?! Háát, azt nem mondta senki, hogy azon az ajtón nem lehet visszajönni. Pánik. Végigrohantam az összes emeletet, mint valami számítógépes játékban, hogy hol találok egy nyitott ajtót, már a konyhában is jártam, meg megpróbáltam átpréselni magam a (másik oldalról kártyával nyíló) csapóajtókon, de nem fértem át, közben fenn rég nekem kellett volna dolgozni, és mikor már a sírás határán voltam, valahogy kilyukadtam a hallba. Ajjajj. Mivel badge-em de még személyim sincs, nem fogok tudni bejutni, hacsak nem hatom meg a portásbácsit a történettel. Istenem, csak ő, csak most, csak nekem, tudjon már angolul….. és tudott. Sőt, elnézően mosolygott, és beengedett. Erre a saját kollégáim meg kinevettek – na tessék, ilyen az összetartás itt az űrállomáson!!!

Miniszterek éjszakája

Ma újabb egzotikummal ismerkedtem meg: a miniszteri szintű tanácsüléssel. Már az időzítés is érdekes volt: délután 4-től éjfélig szólt a beosztás, természetesen aznap előtte és másnap utána szabadidővel.

Kíváncsian vártam, hogyan is fog ez kinézni, és vajon mi az, amiről este 11-kor a legideálisabb döntést hozni. Aztán felvilágosítottak, hogy mi is az ábra az éjjeli ülésekkel: politikailag érzékeny témák esetén egyszerűen jobban néz ki a sajtóban az, hogy hajnali fél 1-kor/3-kor stb. született megállapodás a valamiről, mint az, hogy mondjuk délután 5-kor. Úgyhogy még az se biztos, hogy éjfélkor befejezik. Aha.

Hát, tényleg megadták a módját a dolognak, mert bár megállapodás egyáltalán nem született, azért jól eltöltöttük az estét.

4 helyett elkezdtük fél 5-kor, először is minden tagállam elmondta pár mondatban, ami a lelkét nyomja, ezalatt felszolgálták a teát és a kávét. Vicces: ilyen üléseknél nekünk is jár a kaja-pia, és a kabinban van egy asztalra ragasztott lista, hogy munka közben csak rá kelljen mutatnunk, mit kérünk (tejeskávé, tea stb). Mikor ezzel megvoltunk, 2 óra hosszára szélnek eresztettek minket, hogy akkor most azok a miniszterek, akiknek vitájuk van, elvonulnak és privátban megdiskurálják egymással. Legyünk ott este 8-kor a folytatáshoz.

Ott voltunk, de nem sok történt: nagy meglepetésemre azt láttam, hogy a kabinban szépen megterítettek, rá a dokumentációra :D Hamarosan meg is jött a vacsora, először nekünk, tolmácsoknak. Eszegettünk egy bő félórát nyugiban: csirkecomb, halak, zöldségek, grillezett padlizsán stb., aztán ¾ 9 felé kezdtek visszaszivárogni a tisztelt miniszterek is. Hát persze, hogy mire hozzánk ért a desszert, és letettek elém egy gyönyörű rumos-csokis desszertcsodát, pont elkezdtek beszélni. Hozzá sem tudtam nyúlni, csak néztem-néztem, milyen álomszép, miközben a német miniszter asszony meg csak hadart-hadart… ez kérem már megint a tolmácsok kínzásának minősül! Nemigen vártam még ennyire, hogy átadhassam a mikrofont végre…

Mellesleg vicces, ahogy behallatszik a fülhallgatóba, amikor beszéd közben csámcsognak a T. miniszterek, meg csörömpölnek az evőeszközökkel.

Amikor mindent megettek, még felszolgáltak egy újabb kör teát-kávét, majd ismét tartottak egy röpke szünetet. Végül fél 11 körül az elnökség tett egy kb 5 mondatos nyilatkozatot, és berekesztette az ülést.

Azért jót vacsiztunk, máskor is szívesen vállalok ilyen esti sessionöket, ha arról van szó, hogy két szabad nap közt dolgozni kell mondjuk két órát… Csak most nem tudom, mit kezdek magammal hajnalig, mert a koffeinbevitelt hosszabb ülésre kalibráltam :)

Halakról

A héten alkalmam nyílt megismerkedni a Tanács halászati munkacsoportjával. Erről az ülésről már rengeteget hallottam, és csupa rosszat – de igyekeztem nem parázni, mondván, a bizottsági sajtótájékoztatóval is az volt a helyzet, hogy hetekig riogattak vele, aztán mikor egyszer oda kerültem, rájöttem, hogy igazából tökjó.

Hát a halas klub az nem tökjó.

Mi magyarok már eleve mínuszból indulunk, mivel nincs tengerünk, aránylag ritkán látunk mondjuk erszényes kerítőhálót, és a Balatonban és környékén is sok minden van, de tüskéscápa biztosan nincs. Az a szókészlet, ami svéd kollégáinknak alap, örülhetünk, ha egyáltalán létezik magyarul. Ráadásul kb az egyetlen halfajta, amit hajlandó vagyok megenni, az a panírozott halrúd, úgyhogy még kulináris ismereteim is a nullához közelítenek.

Az üléshez kb 4 cm vastag iratkupac tartozott, amit már egy nyelven végigolvasni is sok lett volna. Szóval beszélnek-beszélnek megállás nélkül, az se nagyon derül ki, hogy miről, és amikor már úgyis épp elég nehéz lenne átkódolni a dolgokat, akkor rendre bedobnak egy-egy halfajtát, ahol végképp leáll az ember. Mert hát több száz fajt kéne nemcsak egyszer megtanulni, hanem állandóan ismételgetni ahhoz, hogy csípőből ki tudjuk vágni mondjuk, hogy érdes lepényhal. Gondolom mindenki el tudja képzelni, erre mennyi idő van, mikor más napokon meg határőrizetben vagy épp gépjárművekben kell otthon lenni.

Így aztán gyakran nyúltam az utolsó megoldáshoz: elismételni azt a szerencsétlen állatot angolul, hátha a szakember majd felismeri.......... dehát ilyenkor a mélygarázsig szeretne süllyedni az ember. Közben a két kabintárs lázasan keres, hátha még az adott hal tárgyalása alatt megtalálnák a nevét magyarul az anyagban, és akkor diadalittasan bemondhatnánk mondjuk a szégyenkezve ismételgetett "flounder" után, hogy NAGY ROMBUSZHAL!!! :D

Ez halászati ülés így aztán lényegében csinálhatatlan, de az azért érdekes volt benne, és kicsit le is nyűgözött, hogy micsoda külön világ ez az egész. Elképesztő, mi minden van a tengerekben, micsoda tudománya van az egésznek, a hajófajtáktól egészen az élővilágig, na és hogy mi mindenre van szabályozás. A szókincs is ennek megfelelően gazdag: pl. kulcsszó a hálószembőség (mesh size), még ez se mindegy, úgy látszik.

A vita lényege egyébként kevéssé szívderítő: a fő kérdés, hogy ki hol mennyit halászhat ezekből a szegény, kihalás szélén álló állatkákból. Tény, ha egyszer eljutnánk oda, hogy mindet kifognák, akkor többé nem kínoznák szegény tolmácsokat ilyen ülésekkel. De azért ha azokra a gyönyörű színes lényekre gondolok ott Rodosz partjainál, amik a búvárszemüvegem előtt úsztak el, akkor azért inkább azt mondom, legyenek ilyen fejtegetések még jó sokáig.

Ja nagyon jó lehettem, mert jövő héten ismét halászhatok :D