2011. március 20., vasárnap

Hurrá, tavasz van!

Egész jól megtelepedtem itt mostanra, így a jó idő érkezésével mindjárt mehetnékem is lett. Maga Brüsszel mint város továbbra sem a kedvencem: botrányos a közbiztonság, esztétikailag is hagy kívánnivalót maga után (többek közt leírhatatlanul piszkos), a kommunikáció meg aztán maga a csőd („no ínglííís, franszé, franszé”!). Azt viszont sosem vitatnám el tőle, hogy fantasztikus helyen van: az Amszterdam-Párizs-London háromszög közepén, a meseszép Flandriában. A vasúti közlekedés errefelé igazi élmény: a vonatok gyakran és pontosan járnak, szép tiszták, és még az említett nagyvárosokba is két óra alatt odaérnek, pláne a szomszédos, mindenféle kincsekkel teli flamand városkákba.  Így szépen elhatároztam, hogy az itt töltött hétvégéimen nem lesz megállás!
Múlt hétvégén Jankáék voltak itt, a fele víkendet mindjárt Amszterdamban töltöttük: Heineken múzeum, Dungeon, sörözések, csatornaparti séták… nagynagy szerelem az a város!

Aztán szombat este vonatra pattantunk és átjöttünk a kis rezidenciámba, ahol hatalmas bulit csaptunk. Kezdés nálam, folytatás a híres (hírhedt?!) Gúnárban. Az azért leírhatatlan élmény, amikor az ember azt látja, hogy régi és új barátai úgy vannak együtt, mintha mindenki ezer éve ismerné egymást! Mosolygok, ha csak visszagondolok arra a két napra… mert mit is érne az élet ilyen pillanatok nélkül?!

Aztán jött ez a kemény hét az előző részben boncolgatott éjjeli üléssel, no meg a péntek esti szakadó esővel. Na tessék, mínuszban a kedvem, és még kirándulás se lesz hétvégén – már csak annyit mertem várni az egész víkendtől, hogy kialudjam magam végre. Szombaton 11 óra körül kecmergek ki az ágyból, és mit látok? Gyönyörű idő van! S.O.S. kinéztem a következő vonatot Antwerpenbe, és tárcsáztam Fruzsit. Pár óra múlva már a csodaszép antwerpeni állatkertben voltunk. Napsütés, igazi friss tavaszi idő, narancssárga flamingók, nagymacskák, fókaetetés, és a legcukibb: a bébielefánt :)

2011. március 17., csütörtök

A huszonkettes csapdái


Tegnap ismét éjjeli ülésre voltam beosztva, este 8-tól ma reggel 8-ig. Még élénken élt bennem a decemberi halászati tanács emléke, ahol hajnali 3-ig semmi sem történt (a miniszterek nem tartózkodtak a teremben), akkor viszont nyolc órányi kómázás után hirtelen tolmácsolni kellett. Ebből okulva most már jól felszerelkezve indultam a célépület felé: 2 üveg kóla, szendvics, banán, Economist, dvd. Volt ugyan egy halovány sejtésem, hogy itt most nem fogok annyira unatkozni, tekintve, hogy Head of Team is vagyok – de ami valójában várt, azt álmomban sem képzeltem volna.
Az egyeztetésre az Európai Parlament épületében került sor, amit tömören labirintusszerű városként jellemezhetnénk. 45 perccel az ülés előtt érkeztem, hogy biztosan minden kabint megtaláljak a nyelvi táblázatok kiosztása céljából. Már háromszor körbejártam az egészet, és még mindig maradt egy kabinnyi adag, így 10 perccel az ülés előtt feladtam, és elkönyveltem, hogy béna vagyok. Majd csak jelentkezik nálam az a szegény kabin, akit kihagytam.
Pár perc múlva megoldódott a rejtély: megjelentek a máltai tolmácsok és közölték, hogy nem tudnak hova ülni, mert nincs fülkéjük. Első gondolatom: háhá, mégsem én vagyok a béna, hanem eggyel kevesebb fülke van. A második: MIIII?!?! EGGYEL KEVESEBB FÜLKE VAN??!!
Döbbenet. A 22 kabinos ülést betették egy 21 kabinos terembe. Mit gondoltak, a Head of Team majd ás egy huszonkettediket? Cirka kétórás ámokfutás vette kezdetét. A Tolm. Főigazgatóság éjjel-nappal hívható ügyeletével kezdtem, aki közölte: a Tanács Főtitkárságához kell fordulnom, az ő joga másik termet kérni, vagy kimondani, hogy eggyel kevesebb nyelv lesz, vagy pedig jóváhagyni, hogy legyen passzív máltai: azaz beül egy máltai tolmács az angol kabinba, és a máltaiak használhatják az anyanyelvüket, mert ha ők beszélnek a teremben, akkor van retúr angolra és abból egyebekre – de egyéb nyelvekről máltaira nem lesz tolmácsolás, hallgatni majd angolul tudnak. Képzeljetek el egy rendkívül kényes, diplomáciai, high level meetinget a dologhoz, csupa miniszterrel, és mit tesz Isten, épp a máltai biztossal. Vázoltam a három opciót a Főtitkárnak, aki persze eszméletlen boldog volt, és egyébként se volt más fontos dolga egy perccel kezdés előtt… A harmadikat választotta: van az angol kabinban egy felesleges berendezés, oda üljön be szépen egy máltai tolmács és fordítson angolra, akkor legalább felszólaláskor használhatják az anyanyelvüket a küldötteik.
Megyek ki a hallban táborozó máltai kollégákhoz a hírrel, hát mindjárt ér a következő hidegzuhany: ők bizony nem hajlandók egyedül maradni a bulival egész éjszakára, a szabály az szabály: nem lehet senki egyedüli retúros egy adott nyelvből, az angol kabinban pedig csak egy plusz konzol van. Jó, ismét tárcsázzuk az ügyeletet. Közben kijött hozzánk a máltai delegáció, és nekem esett, hogy ez másodszor fordul elő, és ők nem hajlandóak elfogadni, hogy már megint a máltai nyelvet diszkrimináljuk. Az ügyelet következő ötlete az volt, hogy akkor üljön két máltai kolléga ahhoz az egy konzolhoz, és majd felváltva hallgatják az eseményeket meg dolgoznak. Máltai kollégáinkat nem olyan fából faragták ám: nincs hely két fülhallgatónak egy konzolon, meg egyáltalán, ők is kérnek szépen ugyanolyan munkakörülményeket, mint mindenki más. Ekkor már az ügyelet is tehetetlen volt, átadta az ügyet a Tolm. Főigazgatóság második emberének (csak mert az első épp kiküldetésen tartózkodik) akiben megszületett a mentő ötlet: az angol kabinon kívül üljön egy-egy máltai tolmács másik két szomszédos kabin felesleges konzolaihoz is, és majd amikor máltai felszólalás van, ők átrohannak, egy angol kolléga gyorsan felugrik és átadja a berendezését valamelyiküknek, így a felszólalás idejére lesz két darab máltai tolmács egymás mellett, tudnak váltani, meg segíteni egymásnak. Ezt konkrétan parancsba adta, mint utolsó szót. Máltai kollégánk azért még ezzel is vitáztak vagy fél órát, majd végre úgy este 11 felé hajlandóak voltak befáradni a kabinokba. Addigra viszont richtig, hogy már elhangzott a máltai hozzászólás, mégpedig angolul. A csúcs pedig az volt, amikor a máltai delegáció közölte velem: azért beszélt angolul, mert tudta, hogy nem tartózkodnak a teremben a tolmácsaik, és nem akart kínos helyzetet okozni a magyar elnökségnek. Hát ezen a ponton el tudtam volna süllyedni.
Ezek után lazán, derűsen szinkrontolmácsoltunk hajnali négyig. Szeretem a kihívásokat, de tekintve, hogy falba kabint vájni biztosan nem tudok megtanulni júniusig, most egy hangyányit mintha elkezdtem volna várni a magyar elnökség végét…

2011. március 8., kedd

The Best of Two Worlds

Valahogy hirtelen vettem észre, hogy eltelt hat hónap, mióta elköltöztem otthonról. Mozgalmas életem lett, annyi biztos, de mostanra azért kialakult egy kerékvágás, ha lehet ilyet mondani (vagy inkább hívjuk kifutópályának?).
Mivel azért sok szállal kötődöm Magyarországra is, részben kétlaki lettem, ennek minden velejárójával. Dupla simkártyás mobil, Malév törzsutas kártya, bőröndök minden méretben (és mennyiségben). Forintos pénztárca, eurós pénztárca, BKV és STIB/MIVB tömbjegyek, a megfelelő tárcákban persze. Magyar bankkártya, belga bankkártya. Magyar személyi, belga személyi, na és útlevél (külön helyen tárolva: így egy irat még mindig elhagyható anélkül, hogy ott ragadnék, ahol épp vagyok). Aztán van, amit képtelenség számon tartani, ilyen a budapesti gardrób vs brüsszeli gardrób problémakör: már az ősszel elvesztettem a fonalat, hogy milyen ruhadarabjaimat hol hagytam, és milyeneket kéne magammal vinni a másik helyre ahhoz, hogy legalább nagyjából klappoljon az öltözékem. Tegyük hozzá az időjárás szeszélyeit is, táskákra és cipőkre már ki sem térek. Aztán ott van a programok végtelen áradata. Otthoni szülinapok, itteni szülinapok. Magyar ünnepnapok, belga ünnepnapok, bizottsági szünetek (vagy épp köszönőviszonyban, vagy épp nem). Laukrisz-gála, Jazzmijn-gála. Utazások itteniekkel és ottaniakkal, színházjegyek itt és ott. Határidőnapló az egy van, de fél évre előre teleírva. Időnként, ha mond valaki egy dátumot, érzem, hogy fejből azt sem fogom tudni hirtelen megmondani, melyik országban leszek akkor...
Egyes dolgok eleinte igen fárasztóak és komplikáltak voltak, idővel viszont egyre rutinszerűbbek. Már azon kapom magam néha, hogy úgy repülök ide-oda, mintha Nagytétény-Háros és Balatonakarattya közt vonatozgatnék. A nehézségekért pedig (a szakmai sikerélményekről most nem szólva) nap mint nap kárpótol, hogy néhány jó dolog is megduplázódott ám. Mindenekelőtt fantasztikus új barátokat találtam – miközben a régiekkel minden a régi. Na és imádom az új rezidenciámat a terasszal, a hangulatos szobákkal és a dvd-zős, evős-ivós bulikkal – de éppígy a régi kisszobámat is, ami mindig vár, csakúgy, mint a családom! És kis ügyességgel, na meg jó adag szerencsével a programok is összeegyeztethetőek (voltak eddig, hol is kopogjam le gyorsan…)
Apropó, vasárnap olyan gyönyörű tavasz volt – mármint itt, Belgiumban :) – hogy a teraszon reggeliztünk a napsütésben, és tréningfelsőben még melegem is volt. Már tudom, mi lenne az igazi művészet: még azt is eltalálni, mikor hol van jó idő :D

2011. március 4., péntek

Búcsú

Tegnap vacsizni voltunk a magyar tolmácskollégákkal. Vidám este volt, pedig szomorú apropóból: nyugdíjba megy egy kollégánk. De nem akármilyen. Olyan, aki megérdemel egy blogbejegyzést.
Én csak úgy meséltem otthon róla mindig, hogy ő itt „mindenki nagypapája”. Reggel, ha ugyanarra az ülésre voltunk beosztva, már úgy jelent meg, hogy kezében a szószedet minden kollégának a megfelelő nyelveken (!), a víz, már beszélt az elnökkel arról, hogy mire is számíthatunk aznap (sőt, össze is barátkozott vele), na és mindig volt nála plusz átalakító (a saját fülhallgatók használatához kell), csak hogy kisegíthesse a kollégákat. Mikor lett végre profi saját fülesem, nem tudtam, hogy ahhoz ilyen kütyü kell, úgyhogy igénybe is vettem a felajánlását – ezután a következő ülésre hozott nekem egy vadonatúj, gyári darabot, örökbe. Aztán egy hazautazós péntekem ebédszünetében ragaszkodott hozzá, hogy megtanít online becsekkolni a malévre: aznap este csak ennek köszönhettem, hogy elértem a gépemet. Ebédszünetekben pedig – az európai tanácsi menza állandó színfoltjaként – tanulságos mesedélutánokat tartott az épp aznap összeverődött kollégáknak a francia nyelv rejtelmeiről, a brüsszeli közbiztonságról és az itteni élet egyéb alapvető kérdéseiről. Apropó: amikor megtudta, hogy egy kolléganőnknek a reggeli géppel kell hazamennie, hajnalok hajnalán megjelent az illető ajtaja előtt, és kikísérte a reptérre, „mert Brüsszel veszélyes, sötétben egyedül nem mászkálunk!” Egy másik ilyen menzai ebéd mellett tartott, januári előadása pedig arról szólt, hogy a belgáknál a marcipán karácsonyi cikk, és figyeljünk, mert januárban leárazzák, hatalmas darabokat lehet kapni centekért. Úgy mellékesen megjegyeztem, hogy de jó, szeretem, majd akkor veszek is. Rákövetkező hétfőn csörgött a telefonom, hogy 15 perccel az ülés kezdete előtt találkozzunk az átriumban, ahol is átadott két félkilós marcipántömböt, hogy ő azt nekem hozta (még jó, hogy nem vettem :D ) A kollégáim, akik sokkal régebb óta dolgoztak vele, biztosan tudnák folytatni a sztorizást, de azt hiszem, a lényeg ennyiből is látszik.
Ma repülőre ül, és hazamegy. Hiányozni fog :(