Egye fene

Hűséges olvasóimmal a múltkor már megosztottam az örömteli hírt, hogy szerencsét próbálhatok az angol B-vel (azaz magyarról angolra), na meg a kevésbé örömtelit, miszerint mindjárt június 24-én kell megugranom az első lécet – egy felmérővizsgát annak kiderítésére, hogy foglalkozzanak-e velem a továbbiakban.

Nos, eleinte nagyon fáztam a dologtól. Először is kegyetlenségnek éreztem, hogy 1 hónapot kaptam rá, miután évek óta nem gyakoroltam ezt a nyelvkombinációt. Aztán az is bosszantott, hogy ha megbuktatnak, akkor jó ideig semmit sem tanulhatok, mert a hollandot épp amiatt nem engedélyezték, hogy az angolt igen. És egyáltalán: még túl friss a felvételi versenyvizsga élménye, nota bene a próbaidőm sem járt le, őszig igazán hagyhattak volna nyugalomban melegedni, anélkül hogy újra neki kelljen feszülnöm a gyakorlásnak, meg egy újabb embertelenül nehéz vizsgának.

Külön említést érdemelnek a kollégák. Kettőt beosztottak a vizsgámra beszédmondónak – és ekkor szembesültem azzal, milyen más lesz így vizsgázni, hogy már itt vagyok. Aki a felvételit bukja el, az talán sosem látja többé a vizsgáztatóit, és valószínűleg az a legkisebb baja utólag, hogy személy szerint kik is ültek ott akkor. Itt viszont előtte és utána is együtt dolgozunk, nap mint nap kisegítjük egymást a legnehezebb helyzetekben, együtt nevetünk és sírunk... Namármost ez a két kolléga kitűnő humorérzékkel bír, és alapesetben is puszta szeretetből naphosszat cikizi az embert; hogy a vizsgával kapcsolatban miket hallgatok tőlük, azt mindenkinek a fantáziájára bízom! És akkor arról a két vizsgáztatóról még nem is beszéltünk, akik majd az angol kabinból érkeznek annak megállapítására, hogy kellően közelít-e a produkcióm egy angol anyanyelvűéhez :S

Így aztán elég mélyen kellett keresni magamban már a csíráját is annak az érzésnek, hogy én ezt akarom. Azért meglett valahogy. Egyrészt ha megbukok, ki tudja mennyi időre vágom el magam ettől a lehetőségtől, amit ha kicsit később is, azért mégiscsak szerettem volna, szóval muszáj belevágni. Másrészt nem volna fair elhallgatni, milyen elképesztő támogatást kapok egy-két régebb óta itt dolgozó kolléganőtől. Rendszeresen meglepnek azzal, mennyire elhiszik hogy ez nekem menni fog, és biztatnak. Sokszor nem is értem miért, hiszen nagyjából annyit hallottak eddig tőlem angolul, hogy A pint of cider, please! :D Mégis nagyon sokat jelent, ahogy mellettem állnak.

Összeszedtem tehát még a nem létező energiáimat is, és nekifogtam a gyakorlásnak. Mivel a napi szinkrontolmácsolás-munkaadag után legtöbbször inkább csendben és kifejezéstelenül bámulni van energiám, nem pedig angolra gyakorolni; sanszos, hogy idővel az idegeimre menne a projekt. Így jobb is, hogy épp idő nem lesz erre: szerdán indulok Rómába Gyöngyvéremmel, pünkösdkor pedig irány haza és Laukrisz-gála! :) Juhééé!!!

Megható és tanulságos

Nemrég Brüsszelben járt az ELTE Tolmácsképzőjéről az idei diákcsoport, az ilyentájt esedékes tanulmányútra. Csak úgy, mint mi anno: eljönnek ide pár napra, és ideális esetben nemcsak a belga sörökkel ismerkednek, hanem az uniós tolmácsok munkájával is. Afféle motivációs látogatás ez, nagyjából egy hónappal a mestervizsga előtt: látjátok, ilyen sokra lehet vinni, ha eléggé megfeszültök.

Én 2006-ban tartottam itt, de még mindig élénken emlékszem az akkori lelkiállapotomra, amikor szinte tátott szájjal jártam-keltem itt az Unió szívében. A mestervizsga előtt az ember azt is nehezen tudja elképzelni, hogy azon átküszködi magát (a jelöltek kb fele itt bukik) nemhogy majd utána a sokkal nehezebb brüsszeli felvételin (az addig sikeresek bő kétharmada meg itt). Így aztán akkortájt nagyon felnéztünk mindenkire, akinek egyáltalán a mestervizsgája megvolt. Aki pedig Brüsszelben dolgozóként fogadott minket, azt nagyjából földöntúli lényként csodáltuk, és egy-egy biztató félszava is a világot jelentette.

Az aztán még a tudatalattim mélyén sem fordult meg, hogy egyszer az illető helyében találom magam. Márpedig idén engem bíztak meg azzal, hogy egy napig foglalkozzak az ifjú tanoncokkal: vigyem be őket ülésekre, magyarázzam el nekik mi merre hány méter, hallgassam és értékeljem ahogy gyakorolni próbálnak (ezt vakkabinozásnak hívjuk, bár a kikapcsolt mikrofon miatt a néma kabinozás találóbb lenne). És persze motiváljam őket a sikerre. Amikor megtudtam, hogy ez a feladat vár rám, madarat lehetett volna velem fogatni! :)

Szerintem jobban izgultam előtte, mint a diákok. Egyrészt némi szervezést is igényelt a nap: kellett keresni megfelelő üléseket nekik, leboltolni az ülés Head of Team-jével hogy akkor beülnénk az üres fülkékbe, és anyagokat se ártana nyomtatni nekik, mindezt persze richtig überzsúfolt napokon kellett megoldanom. Sebaj, ezen túl: vajon milyenek lesznek? Miket fognak kérdezni? Hogy veszik majd a kabinban az akadályokat? Egyáltalán szimpatikus leszek nekik, vagy kétkedve méregetnek, hogy mit keres itt ez a huszonegypár évesnek kinéző csaj egy elérhetetlennek tűnő álomban?

A találkozás elképesztő élmény volt. Egyszer csak ott állt előttem az öt évvel ezelőtti önmagam, tíz példányban. És pont úgy nézett rám mindegyik, mint ahogy én anno a mellénk kirendelt illetőre. És nem, nem leptek meg a kérdéseik és a kétségeik sem: az elsőtől az utolsóig ugyanezek voltak akkor bennünk is. És igen, megindító, de igaz: minden biztató félszavam kapaszkodó volt nekik. Rengeteget beszélgettünk, aztán a nap közepén elvittem őket az Exkibe is: a menzával ráérnek megismerkedni, ha idekerülnek, most egyenek inkább igazi belga biokaját :D

Közben próbáltam nekik megmagyarázni, hogy nem, nem vagyok földöntúli csodalény. Nem teljesen sikerült. Éppúgy, ahogy régen azoknak sem, akik nekünk bizonygatták: áh nem, ők csak sokat gyakoroltak, szerencséjük volt, meg ilyenek. Mi sem hittük.

A napokban vizsgáznak. Nagyon szívembe zártam őket, úgyhogy szorítok értük, és remélem, hogy egyszer majd legalább egy-kettő közülük itt lesz velünk. Sőt, esetleg ők foglalkoznak az újabb tanoncokkal. Most már pontosan tudom: ekkor hiszik majd el igazán, hogy megcsinálták.

Majd egyszer

A Bizottságnál nagyon odafigyelnek ám, hogy legrejtettebb tartalékainkat is kibontakoztassuk. Egy évre előre mindenkinek ki kell találni, mi szépet és hasznosat szeretne tanulni, aztán a kívánságainkat a főnökkel egyeztetve be kell írni a rendszerbe, és akkor ezt úgy hívjuk: Training Map. A főnök főnökei aztán eldöntik, kinek mit finanszíroznak, és már okosodhatunk is, na meg előléptetés is lesz, ha szépen bővítettük a nyelvkombinációnkat.

Kedves dán elöljárónk nagyjából október óta ígérgette nekem, hogy tanulhatok hollandul: ott kezdtük, hogy majd januártól, aztán áprilisra eljutottunk odáig, hogy majd júniustól. Áprilisban nekiültünk az idei Training Map egyeztetésének. Szépen bevéstük a hollandot, és örültünk neki, hogy milyen jó lesz, mert ugye már úgyis van egy félkész harmadik C-nyelvem (C-nyelv: amiről egy irányba, az anyanyelvünkre dolgozunk), meg beírtunk még egy-két egyéb fejtágítást is, egy júliusi péntek délutánon megyek például majd halászati politikai képzésre. Rám fér, még mindig összekeverem a sima lepényhalat a közönséges lepényhallal. Aztán egy kíváncsi pillanatomban kiböktem az ártatlannak szánt kérdést, ami egy ideje foglalkoztatott: ha az angolom otthon még B-nyelv volt (azaz oda-vissza tolmácsoltam, angolra is), és nagyon szerettem, akkor lenne rá igény, hogy majd egyszer upgradeljem, és dolgozhassak itt is magyarról angolra is?

Legnagyobb meglepetésemre a főnök nem lepődött meg, hanem közölte, hogy igen, hallotta, hogy ez benne lenne nekem, és van is ilyen képzés. És hát tulajdonképpen az lenne a legjobb, ha be is írnánk a Training Mapbe, mert ez úgyis olyan költséges tanfolyam, hogy nem fogják elkapkodni, meg úgysem isszák olyan forrón a kását, áh, legyen csak benne, és akkor majd egyszer… Hát beleírtuk.

Egy kicsit megszerettem a gondolatot, de azért ijesztő is volt. Egyrészt az angolra nyújtott teljesítményt a vasszigorú angol kollégák értékelik, kötetnyi rémsztorit hallottam már arról, kit miért és hányszor buktattak meg. Másrészt meg ha átengednek, akkor extra mélyvíz jön: ha a teremben magyarul beszélnek, akkor cirka 20 másik kabin is a retúros angolját hallgatja, és abból dolgozik tovább – asszem nem kell magyarázni, miféle felelősség ez. Ehhez képest hollandról magyarra dolgozni kellemes hobbi lenne. Na persze amikor jól sikerül egy idegen nyelvre mutatvány, akkor az élmény is annak megfelelő: nem egyszer láttam-hallottam, ahogy egy-egy ülés után sorbaálltak a magyar fülkénél más kollégák (angolok is ám) megdicsérni és megköszönni virtuóz, nagyon profi kollégáim retúrteljesítményét. Ilyenkor mindig azt gondoltam: de jó nekik… A következő meeting után aztán úgy tűnt, nekem nem lesz ilyen jó: túl sokan jelentkeztek a retúrképzésre, és valószínűleg nem tudnak most beíratni, szóval örüljek a hollandnak, mert az menni fog. Örültem is.

Egészen két hétig. Egy délután épp valami tanácsi munkacsoportban tolmácsoltam, amikor bejött valaki a fülkébe, hogy engem keresnek telefonon. Áh, gondoltam, biztos megint én vagyok a napos (Head of Team) és valami baj van. Mi más miatt hívhatna bárki is a fülkék mögötti folyosón. Nos, a főnök volt, és vészjóslóan indított: „Edit, van valami, amiről sürgősen beszélnünk kell”. Oh my God. Lepergett előttem az elmúlt pár nap: mégis mit követhettem el, jajjajj, nem akarom, hogy most legyen vége ígéretes eurokrata karrieremnek… Kiderült, hogy semmi baj, csak vicces kedvében volt, és azért hívott, mert mégis be akarnak íratni angol B képzésre, de valami nem jól van a Training Mapben, azt gyorsan át kéne írnom, mert holnap van a határidő.

Huh. A majd egyszer kicsit közelebb jött, na sebaj, átírtam azt a valamit, de nem is nagyon foglalkoztam a dologgal, mondván, úgyis hátravan a Map jóváhagyása – meglátjuk, mi lesz a vége. Pár nap múlva az angol mellett ott figyelt a yes, a holland mellett meg a no. Hát jó, legyen :) mert azért felesleges lenne tagadni: a kis lelkem vágyik ám arra a B-re. Még ekkor is nyugtatgattam magam: ismerve az itteni tempót és bürokráciát, ősz előtt úgyse kerül elő ez az ügy, szóval mire egyáltalán az angol kabin meglát, addigra majd vasszorgalommal Queen’s English-t faragok magamnak.

Ehhez képest május 3-án kaptam egy levelet, hogy 23-án meg kellene jelennem egy felmérő vizsgán, mert aki túl messze van az elvárt szinttől, annak nem akarnak képzést indítani, és ez azért lesz, hogy akkor kiderüljön, reménytelen vagyok-e vagy sem. Elsápadás, székről leesés. Angolra nagyjából 2008 óta nem gyakoroltam, mert ugye a versenyvizsgához a két idegen nyelvről magyarra kellett gyúrnom. Mellesleg a dátumig hátralévő 20 napból két hétvégén vendégeket várok, aztán egy teljes hétig beszélni se tudok a bölcsességfog-műtét miatt.

Tárcsáztam a keresztmamámat, akire először is jól ráijesztettem egy a főnöktől vett, „sürgősen beszélnünk kell” stílusú telefonnal. Aztán gyors válságstábot tartottunk az Exkiben, és oda jutottunk, hogy kérni kéne halasztást. Még aznap elrebegtem a főnöknek az aggályaimat. Azt mondta, sejtette ő, hogy ez nem lesz nekem valami jó, de azért próbálkozott, hátha mégis (hogy ez milyen kedves tőle). És akkor legyen június vége, jó? Hát, „jó” az mondjuk október végén lenne, de erről már hallgattam, és hevesen bólogattam. A majd egyszer 1 hónap múlva kezdődik. Illetve rosszabb esetben mindjárt végződik is. Szóval szurkoljatok… újra…

Látogatók hada

Nagyon pörgött mostanában az élet, egészen tegnapig, amikor is végre túlestem a hónapok óta tervezett-szervezett-rettegett bölcsességfogműtéten. Mivel egyelőre beszéd- ergo munkaképtelenül tengődöm itthon, ideje bepótolni az elmaradt blogbejegyzéseket. Nemsokára visszatérünk az uniós tolmácsolás lebilincselő világába is, mert ott is izgalmas újdonságok vannak raktáron, de következzen előbb még egy mesélős bejegyzés az elmúlt két hétvégéről – és Belgium, na meg Hollandia szépségeiről.

Egy hete szeretett kishúgom és édesapám jöttek el megnézni, hogy is éldegélek Európa szívében. A szombat este a múltkor részletezett Jazzmijn-gáláé volt, a hétvége többi részét pedig kihasználtuk a körülnézésre. Bejártuk Brüsszelt a maga pisilő kisfiújával, pisilő kislányával, EU-negyedével és egyéb kötelező elemeivel – mint például a Delirium, mert ugye a 27-féle csapolt és 2000 üveges sör azért apu érdeklődésére bőven számot tartott, de a gyümölcsösöket bizony Anett is nagyon szerette. Csapolt körtéset én is most ittam először, nagyon ott volt! Aztán sorra került az Atomium is, amiről anno ugyan megfogadtam, hogy többet nem megyek fel, de addigra apu pont hazaindult, Anettet meg mégsem küldöm föl egyedül, na egye fene… Harmadszori látogatásom jutalmául végre a nap is kisütött, és nem a borús, szürke eget kellett néznem.Na és bőven kárpótolt a tövében elfogyasztott, folyékony belga csokiban forgatott epernyárs is :P Aztán, mivel kishúgom építész, úgy gondoltam, merészkedjünk túl a kötelező néznivalókon, ami jó ötletnek bizonyult. A Saint-Gilles-ben lévő Horta Múzeum egy csoda, megérte odabumlizni, csakúgy, mint a Koekelbergi bazilikához, ahonnan álomszép kilátás volt az egész városra (a maga 4 eurós belépőjével bőven veri a 11 eurós Atomiumot).

Vasárnapra aztán a család kitalálta: menjünk el Hollandiába és nézzük meg Delftet. Nem igazán értettem, miért pont azt, de hát Hollandia nekem szerelem ahogy van, így nem ellenkeztem. Nem volt ugyan könnyű felkelni a gála után, de megérte: odaérve kiderült, hogy Delft bizony egy hihetetlenül gyönyörű, hangulatos ékszerdoboz… és látnivalókkal is bőven büszkélkedhet: a Vermeer múzeum és a híres delfti kék porcelánműhely egyaránt nagyon szép! Csak ajánlani tudom mindenkinek, mint úticélt – brüsszeliek: autóval másfél óra!

A család hétfőn távozott, majd egy gyors munkahét (és némi ágyneműmosás, takarítás, készletek feltöltése stb.) után a péntek este ismét a pisilő gyermekek, a főtér és a Delirium közelében talált: megjöttek a csajok otthonról :) Két Évi barátnőmmel fantasztikus víkendet csaptunk. Voltunk Antwerpenben, ahol megcsodáltuk a gyémántmúzeumot, na és a shopping sem maradhatott el. Aztán láttuk a belga király nyári palotájához tartozó kertet és pálmaházat – isteni szerencsével, ugyanis ez mindössze évente két hétig van nyitva a nagyközönség előtt. Álomszép volt!

A legjobb napunk pedig az volt, amit Brugge-ben, kb Nyugat-Európa Szentendréjében töltöttünk. Megcsodáltuk a kilátást az óratoronyból (most már tényleg meg kell majd néznem az In Bruges című filmet Colinnal, ami ott játszódik…), ahova egy nagyjából egyszemélynyi szélességű fa csigalépcső vitt fel, mókás volt.

Aztán sétahajókáztunk, ez nem volt olyan mókás. Elég kellemetlen egy hajóskapitányt fogtunk ki, aki mindjárt azzal kezdte, hogy elültetett minket egymás mellől, a bárka közepén lévő, kényelmetlen székekre. Meg ez az egész olyan tömegjelenet volt, hogy megszólalásig emlékeztetett azokra a zsúfolásig tömött bevándorlócsónakokra, amik Afrikából szoktak érkezni Dél-Európába és előszeretettel el szoktak süllyedni. Fotót onnan középről alig lehetett csinálni úgy, hogy ne legyen benne egy egész sor idegen fej…

Utána nagyon vágytunk valami nagy, szabad térre, ahol csak úgy nekiszaladhatunk egy szép tájnak, így a lábunk szinte ösztönösen vitt minket a város szélére, a szélmalmokhoz. Ahogy az utolsó házsor mögött felbukkant a három domb ezekkel a kedves, régi malmokkal, eltöltötte a kis lelkemet a nosztalgia: éppen öt éve jártunk itt a tolmácsképzős csoporttársakkal a mestervizsga előtt. Halkan reménykedve - hol pozitívan, hol kétségek között - hogy egyszer talán visszatérhetünk. Igen... És a malmok pont úgy vártak, ahogy elbúcsúztunk anno. Látszólag csendben álltak, de én hallottam, ahogy kiabálták: az álmok bizony valóra válhatnak.

Jazzmijn Springtime Show

A jól megérdemelt tavaszi szünet után mindjárt egy jól telezsúfolt időszak köszöntött rám. Alig több, mint egy hét alatt már több bejegyzésre való hírem és élményem gyűlt össze – de nézzük csak szépen sorjában, kezdve az év egyik nagy eseményével: első belgiumi táncgálámmal.

Múlt szombat este ez is eljött. Afféle furcsa, vegyes érzésekkel készültem rá. Kicsit hiányzott a régi Laukrisz-fíling, de részben azért meg is volt – legalábbis valami egész hasonlót azért éreztem az előtte lévő napokban. Aznap már nagyon izgultam, nem csak az előadás miatt, hanem mivel az otthoni népes szurkolótáborom jelentős része nem tudott itt lenni, még a felvétel miatt is – ha az nincs, vagy nem sikerül, akkor bizony sokaknak rejtély marad, mi fán terem egy Jazzmijn-gála. Mert ezek a sulivezetők olyan bénák voltak ám, hogy egészen a gála napjáig nem tudták megmondani, lesz-e hivatalos videó, vagy sem. Apu meg szerzett egy kamerát, csak hát még sosem használta, szóval para volt, hogy sikerül-e a projekt.

Apu és a kishúgom lelkesen kiutaztak hozzám pénteken, így a gála egy egyébként is szuper, együtt töltött hétvége része volt. Rajtuk kívül Fruzsi barátnőmmel egészült ki az itteni maroknyi, ám lelkes szurkolótáborom. Nagy nehezen túljutottunk az indulási nehézségeken (Istenem, mindent hoztam, ami kell?!), egy nagyobb dugón, egy szondáztatáson (szerencsénkre apu még nem fogott neki az aznapi belga sör fejadag elfogyasztásának) és a Machelenbe való odataláláson, végül pedig már „csak” parkolóhelyet kellett találni a művház zsúfolásig megtelt környékén.

Nem fogjátok elhinni, de a környezet kísértetiesen emlékeztetett a Dózsára: megvoltak az épület körül lázasan gyakorló, az utolsó percben csodát váró kis csapatok, a nézőtér ismerős illata, a jobboldalt hátulról nyíló öltöző, amiben alig férünk el, a szaladgálás, izgulás, sminkelés, és még sorolhatnám.

Aztán elkezdődött. Két számban táncoltam – itt annyi csoport van, hogy csoportonként egy táncra jut idő, és én ugyebár a kezdő és a haladó jazz-re járok. Az első előtt leírhatatlanul izgultam, és ezt pont csak addig sikerült palástolni, amíg a szám vége felé az első sorba nem kerültem. Na ott meglett a böjtje a parázásnak: nagy lendülettel nekifogtam az egyik mozdulatnak, majd jobbra néztem, és láttam, hogy rajtam kívül mindenki nyugodtan ácsorog és várja a megfelelő, ám jóval későbbi ütemet a kezdéshez. Ott hirtelen meg akartam semmisülni, és minden stresszkezelési rutinomat össze kellett szednem, hogy ne kapjak merevgörcsöt, hanem várjam be a többieket, úgy folytassam, ahogy kell, és még derűs képet is vágjak a dologhoz. Annyira kívántam, ez bár ne történt volna, de utólag késő bánat. A második szám előttre viszont így már alig maradt energiám izgulni. Úgy éreztem, ennél rosszabb nem lehet: és lám, az jól is sikerült!

Sőt, addigra apu is megtanult videózni :D Mivel az első táncról még olyan felvétel készült, hogy általában vagy a fejünk, vagy a lábunk, vagy semmink nincs rajta, a szünetben tettem még egy utolsó kísérletet arra, hogy kiderítsem, kié az a kamera ott a nézőtér közepén, és hogyan lehet hozzájutni a dvd-hez majd. Úgy néz ki, sikerrel jártam, úgyhogy otthon maradt, kíváncsi szurkolóimnak ezúton mondom, hogy jó eséllyel derülünk majd a felvételen együtt valamikor.

Az egész nagyon hamar eltelt, az az érzés, hogy „még ki sem élveztük igazán”, bizony most is megvolt. Ahogy vége lett, a felnőtt csoporttal volt egy kis bankettünk az öltözőben: Inne, a tanárunk meglepett minket mindenféle finom itallal, mi meg őt egy szép orchideával. Aztán irány haza – de előtte még igazi, Belgiumhoz méltó módon ünnepeltünk egyet apuval, Anettel és Fruzsival, no meg némi csapolt ciderrel: hol máshol, mint a Gúnárban :))) Ahogy koccintottunk az itteni törzshelyemen, a laukriszes csapatra gondoltam, és arra, hogy bár hiányoznak, azért boldog és kicsit büszke is vagyok magamra, hogy ha már nem lehetek velük, azért folytattam a táncot, és bizonyítottam egy új helyen, külföldön, mellé egy olyan tánciskolában, aminek még bőven tanulom a nyelvét. Azt a bizonyos hibát meg végül megbocsátottam magamnak, megfogadva, hogy jövőre még jobb leszek.