Az elmúlt 3 hetet nagyjából azzal töltöttem, hogy tekintélyes mennyiségű munka mellett igyekeztem rég feledésbe merült aktív angolomat szintre hozni a mai vizsgára. Eközben végighallgattam minden korábbi sikertelen próbálkozó rémtörténetét arról, hogyan nem lehet angolra itt egyáltalán átmenni. Kezdve onnan, hogy valakit azon húztak el, hogy nem tudta, hogy van az hogy hörgő hangot ad a csap, egészen odáig, hogy egy másik kolléga éveket töltött angol nyelvterületen, és ezzel együtt sokadszorra se találtatott elég jónak a kiejtése; az angol kabin végtelen változatossággal buktatja a delikvenseket.
Persze most hogy megszáradt a tinta a kinevezésemen, nyilván nem volt óriási tétje a vizsgának, de egyrészt nagyon szerettem volna átmenni, másrészt annyira szorítottak nekem olyan sokan, köztük kollégák is, hogy ez nagyon húzott felfelé. Általában konkrétan ez tartotta bennem a lelket. Viszont stresszelt is, úgy éreztem, így már itt dolgozva extrán kellemetlen lesz megbukni. Márpedig – lásd rémtörténetek……
Miután sikerült mára fél egytől fél hatig 5 órát aludnom húszpercenkénti megszakításokkal, 9-re átbukdácsoltam a kordonokkal tarkított Schuman tér túloldalára. Jött két magyar kolléga beszédet mondani, meg két angol, engem hallgatni. Az első beszéd egy interneten értékesítő cégről szólt, számokkal tűzdelve. Olyan ideges voltam közben, hogy alig tudtam írni, így még attól is tarthattam, hogy utána nem fogom tudni kiolvasni. Aztán felmondtam, de úgy, hogy már biztos voltam benne, reménytelen a dolog, mert az egyik vizsgáztató olyan komoran nézett meg a fejét fogta közben. Ettől meg persze még rosszabbul lettem. Aztán kizavartak a folyosóra, mondván, megbeszélnek. Szépen felkészültem a hírre, amikor jött értem a magyar kolléga, már higgadtan kérdeztem: megbuktam, ugye? Erre kinevetett: „dehogy buktál, odáig vannak meg vissza!”
A második beszéd – demográfia, öregedő lakosság, születéskor várható élettartam – jegyzetelése közben azon gondolkodtam, ezt a fentit vajon komolyan mondta-e a kolléga, és akkor hurrá, még nyerhetek, vagy csak bátorítani akart vele, és azért továbbra is baj van. Így ennél a másodiknál eleve nem figyeltem eléggé a beszédre, úgy meg nehéz visszamondani :S Maradék életösztönömmel igyekeztem néhány szép kifejezést elsütni, na meg palástolni, hogy legszívesebben hörgő hangot adnék, mint a csap. Újabb kiküldés után visszahívtak, és mondták, hogy MEGVAN.
Még a nyáron megkezdik a képzésemet, azaz ha minden jól megy, úgy fél év múlva már tolmácsolhatom is a magyar küldöttek fejtegetéseit angolra. Most már jobban bízom magamban, mert tudom: ami hibákat felsoroltak – mert felsorolás azért mindig van – annak jó része az idegesség, az alváshiány és a 3 hetes last minute felkészülés terméke volt. Mire leesik az idei hó, gyakorlott és higgadt leszek, és húú milyen jó lesz fél évig az angol kollégáktól tanulni!!!
Reggel óta még nem tudtam abbahagyni a vigyorgást. J Ez különösen az utcán volt vicces: mindenki megbámult, hogy mitől ér nekem fülig a szám, ahogy egyedül kaptatok a szakadó esőben. Aztán amikor olyan sms jön egy régi, nagyon profi kollégától, hogy „büszkék vagyunk rád”, hát az verhetetlen érzés. Csak kívánni tudom mindenkinek, bármilyen szakmában.
