Ennek a munkának az egyik különös szépsége, hogy idővel kiválóan felismeri az ember egy fél mondatból, hogy milyen nyelvet is hall. Két éve még biztosan nem tudtam volna, hogy dánul vagy éppen portugálul beszél a szónok, ma már az első szavaikat is értem: azt, hogy köszönöm a szót, elnök úr, lassan mind a 22 hivatalos nyelven tudom.
Aztán ami ennél izgalmasabb: egyes küldöttek, na meg főleg bizottsági szakértők előszeretettel nyilatkoznak más nyelveken, mint amelyeken igazán jól tudnak. A kiejtések és akcentusok kavalkádja ez, végtelen számú variációval. Kezdőknek maga a pokol. Mert ugye tudatlanul ki gondolná, hogy ha azt halljuk: óevőh, zizíz frekón, akkor semmi baj, csak egy francia azt mondta: however, this is frequent. Vagy hogy amikor egy finn beszél, akkor a cserrrrmán az nem Chairman, hanem German. Az első időkben izzadtam a vért, ma már néha arra is marad energiám közben, hogy találgatni kezdjem, ugyan mi lehet az illető anyanyelve. Ez a játék egyébként bámulatos módon a teljes háromfős teamünket képes órákig lekötni: vajon melyikünk tippel jól?!
Középhaladó verzió: kitalálni, mi a beszélő anyanyelve, és mi a legerősebb tanult idegen nyelve, ami hatott arra, ahogy éppen mondjuk angolul beszél (eg. áh, litván ő, csak Párizsban tanult…). Higgins professzor itt nagydoktori disszertációt írhatna!
Végképp csak haladóknak ajánlott a nevekkel való küzdelem, itt lényegében csak veszíteni lehet. Mert hát szegény Barabás Miklós nevét mondjuk kiejti először a teremben egy svéd résztvevő, belátása szerint. Az angol kollégáim – svédről angolra tolmácsolnak ugye – ehhez hozzáteszik a magukét, lesz belőle Mikösz Berbesz. Én már csak ezt hallom a fülesben, ebből kell tovább dolgoznom, és a Mikösz Berbesz alapján nem valószínű, hogy gyanakodni kezdenék, hátha magyar, akit emlegetnek :D A százfős résztvevői listából meg amúgy sem lenne időm kikeresni azalatt a két másodperc alatt, ami a következő mondatig (névig/jogszabályrészletig stb) hátra van. Ergo ismételem, mint a papagáj: Mikösz Berbesz, bárki is legyen. Kellemetlen, ha épp szót adok neki, de hát majd csak felismeri magát, és rájön, hogy rá gondoltunk. És akkor még egyszerű példát hoztam, nem a kedvencemet, Madame Kozakovax-ot, azaz Kósáné Kovács Magdát...
Végképp csak haladóknak ajánlott a nevekkel való küzdelem, itt lényegében csak veszíteni lehet. Mert hát szegény Barabás Miklós nevét mondjuk kiejti először a teremben egy svéd résztvevő, belátása szerint. Az angol kollégáim – svédről angolra tolmácsolnak ugye – ehhez hozzáteszik a magukét, lesz belőle Mikösz Berbesz. Én már csak ezt hallom a fülesben, ebből kell tovább dolgoznom, és a Mikösz Berbesz alapján nem valószínű, hogy gyanakodni kezdenék, hátha magyar, akit emlegetnek :D A százfős résztvevői listából meg amúgy sem lenne időm kikeresni azalatt a két másodperc alatt, ami a következő mondatig (névig/jogszabályrészletig stb) hátra van. Ergo ismételem, mint a papagáj: Mikösz Berbesz, bárki is legyen. Kellemetlen, ha épp szót adok neki, de hát majd csak felismeri magát, és rájön, hogy rá gondoltunk. És akkor még egyszerű példát hoztam, nem a kedvencemet, Madame Kozakovax-ot, azaz Kósáné Kovács Magdát...
Már csak egyet sajnálok. A küldöttek ugye megengedhetik maguknak ezt a sokszínű akcentuskavalkádot, mi tolmácsok viszont nem. Nekem egy ilyen óevőh-ért tuti a fejemet vennék a retúrvizsgán. Bár erről most eszembe jutott, amit édesanyám tanácsolt, amikor szeretve aggódott, hogy túlterhelődöm, ha belefogok a magyarról angolra képzésbe: „mondd nekik kislányom, hogy jú are… akkor inkább lemondanak rólad, és békén hagynak”. Néha el is játszom a gondolattal, hogy meglépem... :)
