Amikor fokozódik a nemzetközi helyzet

Így az év végére szűkebb és tágabb lakókörnyezetem is nagyon elkezdte hozni a formáját. Azzal kezdődött, hogy Belgium miután világrekordot döntött, ötszázvalahány nap kormánytalanság után megegyezett magával. Pontosabban az a két ország, amiből értelmezésem szerint Belgium áll (Flandria és Vallónia), megegyezett egymással. Hirtelen lett egy miniszterelnökük is, aki egyébként olasz származású és valami menekülttáborban született Svájcban. Jót mosolyogtam az egyik flamand párt vezetőjének a nyilatkozatán, miszerint az ő nigériai takarítónője két éve van Belgiumban, de már jobban beszél hollandul, mint a miniszterelnök. Ma hallottam egyébként az úriembert, és megnyugodtam, hogy én is (a miniszterelnökkel szemben alulmaradni még hagyján lett volna, de a nigériai takarítónővel?!). Szóval vannak itt csemegék.
Megalakult tehát a kormány úgy két hete, egy szép szerdai napon. 2 nap telt bele, meg is bénult a város a tüntetéstől.
Ha ez nem lett volna elég, akkor jöttek a kongói választások. Brüsszel ugye tekintélyes kongói kolóniával büszkélkedhet, akik erősen elégedetlennek bizonyultak az otthoni voksolás eredményével, és ennek itt a közeli Luxembourg téren találtak hangot adni, a magamfajta békés fiatalok által látogatott bárok körül. Kongói barátaink filmbe illő összecsapásokat tartottak a belga rendőrséggel, szívmelengető az ilyesmi így karácsony előtt Európa elvileg-közepén, távol otthonunktól (meg Afrikától, hahaha, ez nagyon rossz, de nem hagyhattam ki).
És hát akkor jött a csúcsok csúcsa, az eurót, és talán az egész EU-t megmenteni hivatott állam- és kormányfői találkozó. Az ilyeneken én egyelőre nem tolmácsolok, szóval a dicsőség sokat tapasztalt régi kollégáimé. Nekem is jut azért egy-két fura velejárójából, amikről talán még nemigen meséltem. Onnan tudom biztosan, hogy két nap múlva csúcs lesz, hogy reggel munkába menet azt látom, egy kamion belefarolt a Tanács épületébe, gondolom hozza a mindenféle műszaki berendezéseket. Bizarr látvány tud ám lenni! Aztán a csúcs előtti este elkezd nem megállni a metró a Schuman téren. Pontosabban megáll, hogy tartsa a menetrendet, de ajtót nem nyit. Ezt be is mondják franciául, hollandul és angolul is – örök rejtély marad számomra, hogy a megállóban a padokon békésen ücsörgő emberek mit várnak ott ennek ellenére, talán a csúcs végét, hogy felszállhassanak?! A csúcstalálkozó idején egyébként nagyon kevés egyéb ülés van, szóval ilyenkor gyakran örülhetek egy-egy szabadnapnak. Amiből alvással nem sokat vesztegetek: mivel kőhajításnyira lakom a Tanácstól, már kora reggel ébreszt a lovasrendőrök patadobogása, amint az utcámat járják. 10 óra felé kialakul a dugó is az erkélyem alá terelt buszokból. Aztán megjelenik a rendőrségi helikopter, ez meg legjobban a másik oldalon, a teraszom fölött szeret állomásozni és szép hangosan zúgni, naphosszat, elnyomva nemcsak az alattam lakó francia bolond ordítozását, hanem olykor még a szomszéd házban lakó amatőr zongorista délutáni gyakorlását is. Az utolsó felvonás pedig, amikor véget ér a csúcs, a szirénázó, egyre halkuló autókonvojok. Ilyenkor percek kérdése, és helyreáll az EU-negyedben a béke.

Mindezen túlvagyunk tehát. Már csak a mai Liege-i lövöldözés és kézigránátdobálás hírét kell megemészteni, és a célegyenesbe jutunk. Az összpontosításban segítségünkre lesz még egy-két kedves tanácsülés, többek közt a jövő évi halászati kvótaosztás (hurrá, lehet halfajtákat magolni százával), de közben végig tudjuk: eljön a szombat. Szombaton pedig óriási bulival búcsúztatjuk 2011 Brüsszelben töltött részét, majd pakolás, és irány HAZA :)

Egy újabb december

Ismét visszaszámlálás van, több fronton is. Egyrészt mindjárt vége a lengyel elnökségnek, a lengyel kollégák már lelkesen vágják a centit. Úgy van ez, hogy az év második felében elnöklő országoknak lényegesen rövidebb idejük van csodát csinálni: mire átvették tőlünk nyáron a stafétabotot, kitört a cirka másfél hónapos nyári szünet, aztán halottak napja körül egy hét csend, december 22-én pedig bezárunk. Ehhez tegyük hozzá, hogy a lengyel elnökség terveibe szépen beleszólt az euróválság (huhh, mekkora szerencsénk, hogy nem most kellett elnökölnünk, mert ugyan nem is vagyunk az eurózónában, de nyilván az is a mi hibánk lett volna…) ami többször is újratervezéseket igényelt. Így aztán alig meglepő ami most zajlik: nekem pl a következő 6 munkanapomból 5 miniszteri szintű tanácskozás lesz, ennek minden velejárójával – webes közvetítés, 3 perc alatt hadarva felolvasott, amúgy 10 percesre megírt beszédek, és több száz oldalnyi jogszabály egy-egy napra, hogy még a készülés is reménytelen legyen.

Pozitívum, hogy relatíve kipihent vagyok, hosszú hétvégét tartottam otthon, ami ugyan rövidnek tűnt, mert a felét átaludtam, de nagyon jól esett!

Visszaérkezve sajnos váratlanul kitört rajtam a brüsszeldepresszió. Ez a probléma nálam a város mint frankofón, piszkos, idegenszerű és életveszélyes lakókörnyezet kiváltotta szomorkás, fojtogató érzést jelenti, és a „miért pont ide kellett az EU-nak települni és nem Londonba/Amszterdamba/bárhovamáshova” őrlődést, ami mellesleg teljesen értelmetlen és haszontalan, a zsákutca iskolapéldája. A brüsszeldepresszióra végleges ellenszert eddig nem találtam (a jövőbeni, ködös „Flandriába költözök” vízión kívül), váratlanul szokott rám törni, de ha elég sok jó dolog történik, akkor azért tartósan tünetmentessé tehető. Ezúttal az akut fázis szerencsére csak egy napig tartott, köszönhetően a jövő év eleji utazásaim konkretizálódásának (részletek később), no meg itteni kedves barátaimnak.

Szóval ismét jól vagyok és kicsattanok az energiától! Jöhetnek a miniszterek! :D

És persze van mit várni közben: mindjárt karácsony! Eleinte nemigen akartam hangulatba jönni, de aztán kedden egy barátnőnk olyan kedves, igazi szívmelengető mikulás-bulit tartott, karácsonyi dekorral, zenékkel, csokis sütikkel és forralt borral, hogy hazaérkezve – pontosabban másnap, már kikerülve a forralt bor hatása alól – mégiscsak felmásztam a szekrény tetejére azokért a csillogó díszcsodákért, amiket még tavaly, az első pár EU-s fizum okozta EUfóriámban vásároltam.

És persze ne felejtsük el azt sem, ami már hagyomány itt nálunk, furcsa ugyan, de másfél év után ilyenről is beszélhetünk már itt, szóval a karácsonyi vásárt :) Ide szigorúan Fruzsival és Beussal megyünk, és a dolognak két kötelező eleme is van. Az egyik a forralt meggysör (Kriek), amiből az első korty nagyjából gyermekkori kanalas orvosságokat idéz, de mire elfogy, megy vissza az ember még egy bögréért. Különösen, hogy idén rájöttünk, cukrot is kell tenni bele, akkor még jobb.

A másik, ami kihagyhatatlan: az óriáskerék. A tavalyi élményeink (némi rémület a kocsink kilengése okán) és Fruzsi kategorikus „soha többet” nyilatkozatai után reménykedni sem mertem benne, hogy idén is felülünk rá, szóval némi elfojtott vágyakozással fotózgattam az esti fényekben a gyönyörű kereket. Fel sem vetettem volna a témát, de ahogy közeledtünk, Fruzsi a rend kedvéért ismét megjegyezte, hogy nem ül fel rá, így adta magát, hogy rávágjuk: dehogynem! Szó szót követett, és mire a tövébe értünk, láttam, hogy csak annyi kell a dolognak, hogy megvegyem azt a három jegyet – és már lendültünk is a magasba újra! A „soha többet” kifejezést mintha most is hallottam volna utána párszor, úgy látszik, ez is a hagyomány része lett ;-)