Az utolsó így 2012-ből

Brüsszelben két dologból lehet tudni, hogy már biztosan megérjük a téli szünetet. Az egyik a karácsonyozás a barátnőkkel: vásár, forralt Kriek (meggysör), ajándékozás és óriáskerék. Utóbbit Fruzsi néhány erőtlen próbálkozással idén is megpróbálta szabotálni, de szerintem úgy mélyen nem gondolta komolyan, hogy hagyni fogjuk :) A tradícióba persze az is beletartozik, amikor fenn a keréken elhangzik, hogy "tudom, hogy tavaly is ezt mondtam, de most már tényleg soha többet..." :D
Brüsszel, mint város amúgy e téren önmagát is alulmúlta idén: a Kriek-es bódét eldugták a Tőzsde mögé, karácsonyfa pedig nuku. Egy rakás dobozra emlékeztető üvegépítményt kaptunk helyette, amit sematikus karácsonyfának szántak. Bizonyos források tudni vélik, hogy a város moszlim felét zavarta a hagyományos fa, bár már olyat is hallottam, hogy bizonyos moszlimok kikérték maguknak, hogy rájuk kenjék ezt a szörnyűséget, ők ugyan nem akarták.
Bárhogy is van, hiszek a jelekben: jövőre berendezem saját otthonomat, ami ha már itt tartunk, kívül lesz ezen az elbaltázott városon, és ahol ideje lesz feldíszíteni első saját karácsonyfámat is. :)

Aztán a másik dolog, ami ha felbukkan, már biztosan szemezhet az ember a bőröndjével, igen, kedvenc évzáró bulinkról beszélek, a fergeteges éjszakai halászati tanácsról! Még egy évtől sem búcsúztam itt anélkül, hogy egy vidám hajnalon ki ne osztottam volna a jövő évi halkvótákat. Már igazi profi vagyok. Legalábbis tábori felszerelésből: kétnapi hideg élelem, zöld tea, filmek/olvasnivalók, kötött meleg ruhák (nem vicc: a lengyel kabinban még hálózsákot is láttunk). Sőt, jövőre hajnali 2 előtt már be se megyek. Mert ugye este fél 7-kor leváltjuk a nappali műszakot, de akkor a T. miniszterek még órákon át kettesével halászgatnak, mármint azok, akiknek vannak tengereik/halaik (a szárazföldi országok közben a kávézóban buliznak), aztán hajnalban mindenki összegyűlik a nagyteremben, amikor már van remény rá, hogy megegyeznek. Akkor már kell is tolmácsolni, sőt, nincs kímélet, csak úgy sorjáznak az olyan szépségek, mint hogy vékonybajszú tőkehal, rövidfarkú lámpáscápa és a többi.
Idén rekordot is döntöttünk: reggel fél 6-kor (!!) csaptunk bele a témába, és 06:49-kor (!!!) mondtuk ki a boldogító igent a kompromisszumos szövegjavaslatra arról, hogy melyik ország miből mennyit foghat jövőre.
Ilyenkor tapasztalja meg az ember többek között, milyen adrenalin nélkül tolmácsolni. Rossz hír, de nagyon nehéz. 11 óra halnévtanulással és filmnézéssel vegyes virrasztás után reggel 6-kor én ugyan becsülettel igyekezhetek ráparázni, hogy össze ne keverjem a foltos és a szürke tőkehalakat, de még a tolmácsoknak is vannak fizikai és mentális korlátai, bármennyire szeretjük néha azt hinni, hogy annyival odébb vannak normális emberekénél, hogy már nincsenek is...

Ezzel viszont eljött az ideje a nagybőröndnek :) Szuper téli szünetem lesz az idén: bő két hét otthon, aztán három hét Londonban - utóbbit még kapom ajándékba, mielőtt élesben kínozni kezdenének a magyarról angolra szinkronnal. Egész ősszel ezt a vakációt vártam, így ijesztő az érzés, hogy most az eleje előtt meg mindjárt a végét is várom egy kicsit; ebből viszont már biztosan tudom, hogy jól döntöttem költözés-ügyben. Jövőre új, még jobb korszak kezdődik. Addig is boldog ünnepeket mindenkinek!

Így kell ezt 24 órában...

Mindenkinek jobb lesz úgy, ha az elmúlt pár hetemet nem ismertetem részletesen. Gyűjtőfogalomnak az is megteszi, hogy ostromállapot, nézzük inkább csak az utolsó 1 napot, az is hosszú lesz. 24 óra alatt ugyanis túlestem életem első csúcstalálkozóján, lakást cseréltem (papíron) és megvolt az első fellépésem a profi új tánccsapattal. Ezt csináljátok utánam...

 

Igen, ez is eljött, utolért a csúcstalálkozó. És igen, ez az a buli, amit a híradóban mindig mutogatnak, aminek egyedi hangulata van, sőt, külön az alkalomra szóló badge is jár hozzá. Több tolmácsműszakot is kitesz, nekem a vacsora jutott. Mivel az állam- és kormányfők találkozója a gyakorlatban azt jelenti, hogy én beszélek Orbán Viktor fülhallgatójába, elég csúnyán ideges voltam, és reménykedtem, hogy legalább német nem sok lesz. Nem nyert - Angela Merkel egyenletesen magasan tartotta a vérnyomásomat. Nehéz műfaj ez a csúcsvacsora. Egyrészt a T. állam- és kormányfők nem unalmas beszédeket olvasnak fel - valamiért előre így képzeltem - hanem élénk gazdaságpolitikai vitát folytatnak, aminek tényleg van is értelme, csak zseninek kéne lenni, hogy kövessem. Emellé időnként egymás szavába vágnak, és közben a vacsorájukon is rágódnak. A mikrofon hol be van kapcsolva, hol nincs, általában a mondat felére be van, vagy épp arra a szakaszra, amiben valaki arra reagál, amit meg kikapcsolt mikrofon mellett mondott valaki más (azaz mi nem hallottuk). A monetáris unió szókincse se könnyített persze sokat a dolgon. És ami még vitte az energiát: a tegeződés... mivel ők így beszéltek, ezt nekünk is követni kellett - állam- és kormányfőket lazán letegezni ("Mario az előbb azt mondtad, hogy...") nekem baromi megerőltető. Legalább egyszer el is rontottam és magázódni kezdtem :S A fentiekhez mérten nem mondanám, hogy brillíroztam, de így elsőre főleg túlélni mentem, az azért sikerült :)

 

Este fél 12-kor leváltottak, ami felért egy megváltással, pláne, hogy reggel kelhettem szerződést olvasni, majd vonulhattam az ingatlanirodához. Igen, tegnap óta hivatalos: jövőre költözöm :) Az ősz során már megérett bennem (csak aztán változatos okokból éppen ebben a túlzsúfolt időszakban realizálódott), hogy hosszabb távra is megoldást találjak. Egyrészt olcsóbbat, mert a mostani drága, másrészt bútorozatlant, hogy berendezhessem saját otthonomat, harmadrészt pedig valami élhetőbb környékre is vágytam. A Schuman-tér és az EU-negyed nagyon kényelmes kezdésnek, de egy idő után elég lesz belőle, Brüsszelt meg úgy am block nem bírom mint élőhelyet, így ha már úgyis közlekedésre cserélem a reggeli 5 perces sétámat, mindjárt két legyet ütök egy csapásra, és megyek a meseszép Flandriába. Hogy azon belül hova, az sokáig kérdés volt (főleg közlekedésileg, mert nyilván ha bármit választhatnék, akkor tudnám, hova menjek, dehát dolgozni is járni kell...). Majd aztán rájöttem, hogy ha Brüsszelben dolgozom és Overijse-ben táncolok, ami közeli, nagyon helyes, igazi nekem való - értsd: tiszta, biztonságos és nem frankofón - kisváros és már ismerősök is vannak; akkor sok értelme nem lenne elköltözni egy harmadik városba, ahol egy lelket nem ismerek, és ahonnan kétfelé ingázhatok. A hosszas fejtörésnek és kutatómunkának akkor került pont a végére, amikor találtam is gyönyörű lakást olcsón. Overijse-i leszek tehát. Meglátjuk, hogy jön be - óvatosan egy évre szerződtem azért.

 

E témában a többit majd jövőre, tegnap egyébként is éppen csak egy aláírásnyi időm volt rá, és már kezdhettem is készülődni első (fél)profi táncfellépésemre! Hoeilaartban volt jelenésünk este az X-plosion Dynamites-szal, így hívják ugye a fellépőcsoportunkat :) Spaarkass-buli volt, ez annyira hardcore flamand specialitás, hogy még a csoporttársaim is tegnap tudták meg, mi fán terem, (most mondja valaki, hogy nem vagyok beilleszkedve :D). Éttermek kedvelt szokása, hogy a vasárnapi törzsközönséggel egy éven át minden héten bedobatnak egy perselybe x pénzt, majd év végén mindenki mindent visszakap egyben, a kamatból pedig az étterem bulit szervez nekik. Elég balga spórolási módnak tűnik, a gyerekkori takarékbélyeggyűjteményemre emlékeztet, csakhogy ezek itt felnőttek... meg azt se nagyon értem, hogy a belgiumi kamatokból (nulla egész valami százalék) hogyan telt arra a puccos vacsorára, de esetemben ezek most lényegtelen dolgok.

Hanem ez a csapat, ez már megint lenyűgözött... Mivel a főpróba alatt az EU jövőjét egyengettem a csúcson, és az egyik szám végét épp aznap tanulták meg; a vezetőtanár (Stefanie) volt olyan tündér, hogy elhívott magához, és a fellépés előtt 1 órával külön megtanította nekem a hiányzó részt. Így már nyilván "alig" izgultam :S Fellépőruhák szortírozása, indulás a helyszínre. Készülődés az öltözőben, egyszer csak jön oda hozzám a másik tanár, Ilse. Megkérdezte, hogy vagyok, átölelt, és elmondta, hogy tudja, hogy milyen új nekem most minden, de ne izguljak, csak élvezzem, és mosolyogjak :) Nem találtam szavakat...

Maga a fellépés nagyon hasonlított a csúcstalálkozóra: a túlélés sikerült, de azért majd lehet ezt jobban is csinálni. Nehezítette mondjuk, hogy túl kevés helyünk volt, és örökké nekiütköztünk egymásnak meg a karaokeberendezésnek, segítő tényező volt viszont a jószándékú és jókedélyű nyugdíjas közönség :D aki már nem is az első pohárkáját itta, mire sorra kerültünk. Így végső soron jó buli volt. És még csak az az érzés sincs, hogy amit elrontottunk, az már úgy marad, mert holnap újrázunk - megyünk valami tornaklub jubileumi fogadására, szórakoztatni a népet - úgyhogy lehet szépíteni. És viszem Beust is, erősítésnek, no meg fényképésznek ;) Nem lehet itt már semmi gond.

Tejfürdő, meg a hét lúzere/hőse (kívánt rész aláhúzandó)

Már épp azon gondolkoztam, hogy a blogom meg a facebook-képeim alapján már mindenki biztos azt hiszi, itt éjjel-nappal buli van és más se folyik, mint a sör. Általában így is van, de azért nem mindig. Néha más is folyik, például a tej az Európai Parlamentről, meg a véres verejték a tolmácsokról.

 

Hétfőn ugye megjelent Brüsszelben néhány száz tejgazda, traktorokkal, pár tucat műanyag tehénnel és tejspriccelő automatákkal. A tejjel locsolták a rendőröket, az Európai Parlamentet és az utcákat, meg gumiabroncsokat is égettek, mert az jó, és nyilván hasznos is, ettől aztán az EU vezetői biztos mindjárt kinyitják a kasszát és dobálni fogják nekik a pénzt két kézzel...

 

Kedd reggel folytatták a mókát, elállva az uniós épületek garázsbejáratait. Mert persze ha több ezer asszisztens, jogász és miegyéb nem tud hozzáférni az autójához, az rendkívül hatékony megoldás - miközben az a pár vezető, akikre hatni akarnak ezzel, gondolom egy ilyen napon be sem jön, hanem távdolgozik a sokkal odébb fekvő birtokáról.

 

Én mindenesetre miután hétfőn 10-től este fél 7-ig kegyetlenül stresszes és nehéz miniszteri ülésen tartottam a frontot, aminek minden perce maximális agymunkát, önfegyelmet (még mosdóba sem mindegy, mikor megy az ember), és másodpercenként úgy féltucat döntést igényel, kedd reggel - ugyanezen ülés második napján - dudáló traktorkonvojra kelhettem, és gondolkozhattam, ugyan kiléphetek-e az ajtón anélkül, hogy lelőnének egy tejágyúval. Kimerészkedtem, majd vígan üléseztünk este negyed 8-ig.

 

Alaphelyzet: T. Miniszterek az ülés zárónapján este fél 6-kor végtelennek tűnő, sokkörös vitába kezdenek, a tolmácsok összenéznek, és megállapítják, hogy ha nem lesz vége azonnal, akkor mindhármuknál beáll az agyhalál. Van abban valami felemelő, amikor ezután összeszorított fogakkal és igazi csapatszellemmel helytállnak, végig. Az utolsó egy órában már nem aszerint dolgoztunk, hogy kinek a húsz perce van épp soron, hanem aszerint, hogy melyikünk legerősebb nyelvén beszélnek, és melyikünk bírja épp legjobban. Párpercenként vettük el egymástól a mikrofont: anélkül, hogy osztozkodtunk volna a munkán, mindig tudtuk, mit tegyünk, és minden lélegzetvételnyi szünetben mondtuk egymásnak, hogy ezt most már kibírjuk... Amikor az utolsó hozzászólásra - a leendő ír elnökség ír akcentusban, csukott szájjal, hadarva ismertetett, számokkal és dátumokkal tűzdelt jövő évi munkaprogramjára - elvettem a mikrofont a kolléganőtől (pedig akkor már tudtuk, hogy öt perc van hátra) akkor ő nem az asztalra ájult, hanem ugyanúgy koncentrált tovább, mintha dolgozna, írta nekem az összes számot és mindenben segített. Fantasztikus kollégáim vannak!!!

 

Arra csak késő éjjel, a rohanok-de-odaérek moziból is visszakerülve jöttem rá, hogy valójában az történt, hogy én elfelejtettem aznap hazamenni munkából :D Úgy volt ez, hogy még régebben igényeltem egy garantált estét, ami praktikus megoldás: ha az embernek programja van és kér ilyet, akkor fél 7-kor hazamehet, bármi is történik. Na amiért korábban kértem ezt, az közben elmaradt, és nem csak töröltetni felejtettem el, hanem mivel az ülés olyan durva volt, amilyen, még kihasználni is.

Este 11-kor ránéztem a programomra, hogy tényleg mennem kell-e másnap reggel is, na és ott virított, hogy én szerencsétlen, egyrészt feleslegesen küzdöttem végig az utolsó háromnegyed órát, másrészt erről még csak tudni sem fog senki, mert a program szerint 18:30-kor távoztam. Ennyit arról, hogy hátha másnapról kivesznek.

 

Ha már ilyen lúzer voltam, igyekszem azzal vigasztalni magam, hogy megmentettem a

csapatszellemet, és ott voltam a fantasztikus kollégáimmal. Értem én, hogy véletlenül, de akkor is! :))

Meg persze hogy legalább a traktorok eltakarodtak addigra. Ha pedig csütörtökre lemossák a Luxembourg teret, akkor tej helyett újra a sör fog folyni.

 

Már ez is megy: buli 20 belgával

Ismét mérföldkőhöz érkeztem: vasárnap megvolt az első csapatbuli, amire már én is hivatalos voltam :) Konkrétan lakásavató formáját öltötte, a kortárstánctanárnál. Ez volt csak az izgalmas projekt!

 

Adott ugye összeszokott, nyelvileg egységes csapat, tucatnyi fellépéssel és bulival a hátuk mögött: közös élmények, poénok, szenvedések és örömök. Ijesztő még belegondolni is, hogy ha otthon a Laukriszben hirtelen megjelent volna valaki, aki úgy középfokon tud magyarul, vajon mihez kezdett volna a csapatbulikon. Nem hiszem, hogy értette volna, miért nevet mindenki már előre, amikor Zsuzsikára kerül a sor a karácsonyi ajándékosztásnál, vagy hogy Janka mégis miről beszél, amikor csőröz, báboz, diótörő, meg a többi... Szóval elég alacsonyan szállt az önbizalmam, de egyszer csak el kell kezdeni. Ha nem megyek velük sehova, attól még nem leszek szimpatikus(abb) - meg hátha edzésen kívül se emberevők...?

 

Miután egész héten azon paráztam, hogy a sarokban fogok ácsorogni egyedül, sok hasznos jótanácsot kaptam a hozzám közel állóktól, onnantól kezdve, hogy dicsérjem meg a tapétát, odáig, hogy csak annyit tudjak kérdezni, hol a Kriek? (meggysör), akkor nem lesz baj :D

 

Apropó meggysör, tépelődtem azon is, mit vigyek. Ez azért tanulságos, mert ráébresztett, mennyire nem ismerem a belgákat így két év után. Isznak ezek egyáltalán gyümölcsös sört, vagy köszönik, de az a turistáknak való? Szerencsére volt közös ajándék a vezetőtanár szervezésében, abba be lehetett szállni, italt meg végül nem vittem, nem bírtam kitalálni, mi lehet a menő náluk így vasárnap délután. A mit vegyek fel kínzó tematikájába itt már most inkább bele se fogok :D Már csak azt reméltem, extra megaláztatásban nem lesz részem, és nem találják ki, hogy Activityzzünk vagy Scrabble-özzünk, nyilván hollandul.............

 

Erre szerencsére nem került sor, sőt, senki nem vitt semmit, úgyhogy jó voltam. A mit vegyek fel is felesleges kérdés volt, a fele edzőruhából se öltözött át. Gyümölcsös sört tényleg nem ittak, inkább gyümölcsturmixot, milkshake-et és némi pezsgőt. Hollandból meg a másik külföldi, a spanyol csaj még nálam is kevésbé van képben, ilyen téren a nagy megkönnyebbülés akkor jött, amikor előkerült A szürke 50 árnyalata című könyv, és evidens volt, hogy az lesz a legviccesebb, ha vele olvastatnak fel belőle, mert neki nem lesz fogalma róla, hogy mit beszél, nem nekem. Huhh.

 

Nagyon vidám banda amúgy, eleve legalább annyit nevetnek, mint csacsognak, így ha egyszer elkapja a fonalat az ember, akkor egy ideig nincs gondja :D Emberileg pedig minden reményemet felülmúlta a délután: hogy egy ilyen összeszokott csapat, ahol tizenéves barátságok vannak, ilyen nyitott és kedves legyen...?!?! Ahhoz képest, hogy el se akartam menni, a végén legszívesebben jól megmondtam volna a tanároknak, hogy le a kalappal, hogy ezt így összehozták, ilyen egy igazi csapat! Lassan kezdem elhinni, hogy jó lesz nekem itt :)

 

Ja, legalább a gofriról kiderült, hogy nem csak a turistáknak szánják:

 

 

Sztrájk és sör, illetve Brugge bolondja(i)

Először is tisztelettel jelentem: megértem itt az első sztrájkomat. Mármint nem az első olyat, hogy mások - pl buszsofőrök - sztrájkolnak, azzal tele a padlás, hanem hogy mi, eurokraták.

 

Erről szólhattak akkor mostanában azok a hírlevelek, amiket nagyjából két éve szorgosan törlök. Idekerülésem után naivan és döbbenten láttam, hogy napi 2-5 olyan e-mailem érkezik, amiben különböző szakszervezetek hosszasan taglalják, hogy nekünk itt milyen szörnyű. Így a munkakörülmények, úgy a szerződések, a fizetésünkről nem is beszélve, a Bíróság is kimondta, hogy így meg úgy hallatlan, ahogy itt velünk bánnak. Eleinte képtelen voltam elszakadni a gondolattól, hogy ugyan mi lett volna abból bármelyik otthoni munkahelyemen, ha valaki naponta ilyen szösszeneteket küldözgetett volna körbe?! :) Aztán megszoktam, hogy van, ahol ilyesmit is lehet és kész, azóta olvasatlanul törlés.

 

Így aztán a sztrájk előtti napon értesültem a belső hálózatunkról, hogy nekünk ám nem muszáj bemenni másnap. Tolmácsoknak persze még sztrájkolni se olyan egyszerű, ha ugyanis készenlétbe vagyunk beosztva, és a h&m-ben próbálgatunk ruhákat / a nappalinkban dvd-zünk, nyelvtudásunkat tökéletesítgetjük, aránylag nehéz megállapítani, hogy dolgozunk-e (csak ilyen rossz nekünk közben) vagy sztrájkolunk. Így aztán a munkavágytól buzgóknak e-mailben kellett nyilatkozni, hogy ők pedig szívesen bemennek, ha kell.

 

Hmm, dilemmás. Egyrészt azért még egyszer sem ettem itt eddig hó végén száraz kenyeret, szóval azzal együtt is erősnek éreztem az akciót, hogy jövőre el akarnak venni 3 szabadnapot tőlünk. Másrészt viszont épp a sztrájk reggelén jött édesapám látogatóba, szóval nagyon csábító volt egy nyugodt nap, amikor nem kell a telefont lesni, hogy behívnak-e vagy sem. Végül jó kislány voltam arra játszottam, hogy majd sztrájkolnak elegen a többiek ahhoz, hogy úgyis elmaradjon minden ülés, így jelentkeztem munkára. A módszer bejött, nyugodtan kirándultunk egész nap, és így legalább az amúgy nyilván szörnyű béremet is megkapom.

 

Mechelenben jártunk tehát, ahol megmásztuk a 130 m magas templomtornyot - én már harmadszor ám! - élveztük a kilátást, sültkrumpliztunk, és teáztunk/forrócsokiztunk a mesés főtéren.

 

 

Aznap este el is fogyott a 3 napra szánt sör a hűtőből, de másnap úgyis a Deliriumban folytattuk. Vidám hétvége volt ez, mivel pont Fruzsinak és Beusnak is vendégei voltak, így nyolcan kóstolgattuk a csapolt belga finomságokat. Vendégeink nagyon szórakoztatóak voltak, talán a gyengébb otthoni sörökhöz lehettek szokva :D A díjnyertes beszólás apué volt, az asztalunktól épp távozó hölgypárnak: See you later, aligator :) mire az egyik visszafordult, hogy tessék?! de hajszálra úgy vigyorgott közben, mint egy igazi aligátor, így apu ijedten finomított: see you later, elevator! A hölgy ekkor meg azt nem értette, mit akar vele apu egy liftben, de aztán elsodorta őket a tömeg.

 

Szombat reggel talányos volt, hányan szedik össze magukat a Brugge-be menő, már az este során eggyel későbbire korrigált vonathoz, de végül mind a nyolcan befutottunk. A sötétszürke ég ellenére fél Brüsszel ott tolongott előttünk, ráadásul Fruzsiék már sorra kerültek az automatánál, de az a 4 jegyük helyett csak 3-at adott ki, úgyhogy végig kellett várni a sort az ablakhoz is. Bemutató vendégeinknek belga ügyintézésből: Vasúti Alkalmazott tétován matat, elmegy, visszajön, lefénymásolja a meglévő 3 jegyet, másik odajön és ordítozik vele, megint elmegy, visszajön, összetűz pár papírt, bekéri Fruzsi személyi igazolványát, újra tétován matat, majd mielőtt szólnánk neki, hogy már ne is siessen, mert lekéstük a vonatot, nagy diadalittasan előadja a jegyeket. Szaladás, vonatelérés. Kalauz amúgy nem jött se oda, se vissza.

 

Brugge-ben már voltam párszor, így hogy én is lássak már valami újat, elvittem aput a Halve Maan sörfőzdébe, ami a 6. generáció óta működik családi vállalkozásban a meseszép belvárosban. A 40 perces vezetés során végignéztük az egész gyárat, nagyon meredek létrákon fel-alá a különböző berendezések közt, és kimentünk a tetőre is (ld Sörgyári Capriccio) ahonnan gyönyörű kilátás volt:

 

 

 

Majd járt egy pohárka az ott készülő négy sör közül a Brugse Zot (=brugge-i bolond) világosból, ami finom, frissítő sör, belga mércével nem is erős, azaz 6%-os. Végül ebédelni is maradtunk náluk. Az étlapon csupa flamand specialitás szerepelt: nyúl, barnasörben sült csülök, illetve steak borsos szószban. Utólag bánom kicsit, hogy nem nyulat ettem inkább, mert a steak továbbra sem a kedvenc kajám, bár meg kell hagyni, majdnem teljesen átsütötték (azaz hollandtudásom már alkalmas a túlélésre: heeeel goed doorbraten, alstublieft). Apu persze megkóstolta a főzde legerősebb produktumát is, a 11 százalékos extrasötét Straffe Hendriket. Ez nekem már fogyaszthatatlan volt, neki viszont élete legjobb söre, és a délutáni mókáról is gondoskodott.

 

 

Apu a sörfőzdében ugyanis jól belejött a mászkálásba, így amíg besétáltunk a többiekkel találkozni a belvárosba, próbáltam megakadályozni, hogy mindenre felmásszon fényképezni (kőbabák, párkányok...), aztán az 1000 éves főtéren át csak eljutottunk nyaktörés nélkül a többiekig, és megindultunk újra csapatostul, a malmok felé. De aztán egyszer csak szólnak a többiek: nézd, édesapád már hol jár! :D

 

 



Végül a bónusz: egy kép a bandáról, amin mindenki rajta van, sőt, decensen viselkedik.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Félidő meg repkedés

Félidős értékelés készült rólam, akárcsak minden valamirevaló uniós projektről. Arról mesél, hogyan is haladok a magyarról angolra tolmácsolás rögös útján a bevethetőség felé. Lényegében most már minden szép és jó, még a kiejtésem is, de azért egy londoni tanulmányút még rámfér - ez konkrétan a legjobb eredmény, amit csak beleírhattak :)

Állítólag csak az a baj velem most már, hogy túl nagy csúszással követem a magyar beszélőt, dolgozzak tehát azon, hogy ne maradjak le annyira. Na ezzel feladták a leckét, miért is? Vegyünk egy jellemző magyar mondatkezdést:

 

A 8921/734 számú anyag tegnap megvitatott függelékét módosító, az Európai Parlament által múlt héten véleményezett szövegjavaslattal Magyarország egyetért...

 

Sajnos a tudomány mai állása szerint olyan angol nyelvtani szerkezet nincs, amivel ne kellene megvárni azt a szót, hogy szövegjavaslattal (igen, hátulról a harmadik). Addig vagy el sem kezdjük, vagy háromszor futunk neki, mert mindig kiderül, hogy nem lehet kijönni belőle angolul, szórendileg. Szóval a bevált módszerem, hogy kivárom, amíg a beszélő kimondja a bűvös szót, utána pedig szépen sorba rendezem, amit addig megjegyeztem. Már épp büszke is voltam magamra, hogy több gigabájtot tudok tárolni hosszú másodpercekig, hogy aztán a megfelelő pillanatban gyönyörű, helyes angol szórendet varázsoljak az egészből. Bravúr ám ez, na, ha valakinek nem lenne világos úgy rögtön :D

 

A trénerek szerint viszont biztos, hogy kifelejtek valamit abból a sok mindenből, amit későbbre tartogatok; meg azért sem jó ez így, mert amennyit a kezdéssel várok, annyival később fogok végezni, és az angol csatorna meg rég kellene a következő tolmácsnak (aki mondjuk görögből, vagy litvánból fordítana angolra, mert a görög / litván beszélő közben már rég mondja a magáét).
Kifelejteni ugyan nem sok mindent szoktam, ha mégis, akkor is még mindig jobb az eredmény így, mintha háromszor buknék bele csak a szórendbe. A csatorna átadása tényleg trükkös (mert ám nekünk itt eszement kapcsolgatást is csinálni kell, miközben szinkronban tolmácsolunk - nagyjából annyira "egyszerű", mintha űrhajót vezetnénk...), de a hozzászólás végén azért szoktam figyelni, hogy ne sokkal a beszélő után végezzek.

 

Azért így a jelentés nyomán a következő tréningen mindjárt meg is próbáltam jobban menni a beszélő után (mi ezt úgy mondjuk, hogy rátapadni :D), ami kritika, az mégiscsak kritika, pláne nálam profibbaktól. Az eredmény:

 

"Ugye azt a mondatot nem gondoltad komolyan, hogy ... ?"

 

Nem én, csak mentem a magyar után. Hogy miért is vonzanak engem ilyen lehetetlen feladatok?!

 

De ha valamitől neurózist kapok egyszer, az mégsem a szinkrontolmácsolás lesz, bármiről bármire, hanem a légiközlekedés. Már minden jómadár légitársaságról betéve tudom, mit lehet náluk és mit nem, hány órával/nappal indulás előtt kell becsekkolni, hány oldalas beszállókártyát kérnek hány példányban, amit melyiknél szabad kétoldalasra nyomtatni és melyiknél nem. Agybaj. Váratlan pillanatokban mégis megfagy a vér az ereimben, ha mondjuk épp egyoldalas a beszállókártyám: pff, jön a 60 euró büntetés, nincs meg a másik lap.

 

Most vasárnap pedig megismerkedtem a Ryanair legújabb találmányával. Nagyon vártam, mit fognak csinálni télen ahelyett, amit nyáron, hogy kiállítanak minket a placc közepére vagy fél órára, amíg megjön a gép, megszerelik, kiszáll a nép, és végül beszállunk. Na most felhúztak egy sörsátorszerű izét. Odáig is el kell ugyan gyalogolni, meg onnan is a gépig, de a sörsátorszerű izében közben még sorbaáll kicsit az ember, na és azalatt melegítik felülről ilyen vörös lámpákkal, mint a csirkéket. A legjobb meg, hogy a sörsátorszerű izéből a betonra festett színes csíkok vezetnek az egyes gépekig. Ezek viszont elég hosszan egymás mellett futnak, azaz több száz ember is állhat előttünk sorba, akikről ibolyánk nem lesz, hogy próbáljuk-e megelőzni őket, mert a pirosra gyúrnak és Milánóba mennek, a brüsszeli gép meg mindjárt felszáll nélkülünk, vagy ne, mert ők is kékek és előttünk állnak sorba. Az eredmény: fejetlenség, közben meg fázunk is, nagyon.

A sörsátorszerű izéről bővebben (jé, az index is így hívja):

http://index.hu/belfold/2012/11/06/sorsatorbol_indulnak_a_fapados_utasok/

 

Most aztán karácsonyig nem jut repülésből - se szabim, se munka utáni közvetlen járat - úgyhogy lesz időm gondolkozni az angol mondataimon. Viszont holnap jön édesapám, hurrá, a következő részben beszámolok, mi szépet látunk Belgium-szerte!

Ha már Nobel-díjasak lettünk, csak bejelentkezem...

Kicsit ambivalens napom van. Egyrészt nyertem egy Nobel béke-díjat :) másrészt viszont két álló hete beteg vagyok, és  mára elfogyott minden gyógyszer is, amit határokon átnyúlóan mobil európaiként itt-ott felleltem. Mivel még mindig köhögök, mint az apaszamár, rá kellett jönnöm, milyen okos az édesanyám (nem kellett volna félbehagyni a gyógyszert amikor jobban lettem) és a kabinfőnököm (nem három napra kellett volna betegszabadságra menni). Most már csak azt remélem, a többiek is mind okosak, akik egyhangúlag a gyömbérteára esküsznek, meglátjuk, hogy meggyógyít a hétvégére, vagy az ügyelet süket füleibe köhöghetek majd.

 

Nézzük, mi újság az EU szívében. Barroso megtanult hadarni, ráadásul új ötlete, hogy videokonferencián beszélget közvetlenül az európai polgárokkal, mi meg tolmácsoljuk. A ciprusi elnökség sajnos túl gyorsan telik, mert utána az ír jön. Viszont az angol kiképzőim mostanában valahogy kitalálták, hogy jó vagyok, és csupa szépeket írnak rólam. Most már igazi üléseken gyakorlunk magyarról angolra, és eddig a sors kegyéből egyetlen csinálhatatlan magyar hozzászólásba sem futottam bele, úgyhogy végre kezd önbizalmam lenni a dologhoz. Voltak szabadúszó tolmácsvizsgák nemrég, a 18 jelöltből 1 (azaz egy) át is ment - áh, nincs már itt semmi szigor :D - úgyhogy lesz új kolléganőnk is. Az elmúlt néhány hétben pedig a téli angliai tanulmányutamat igyekeztem tető alá hozni, mostanra úgy tűnik, át is ment, úgyhogy a hosszú brüsszeli ősz során a bő 5 hetes téli "vakációm" tartja bennem a lelket.

 

Táncon megkaptuk végre a fellépőcsoportos edzések időpontjait. Mivel alkalmanként bő egy percnyi koreográfiát kell majd megtanulni, hiányozni lényegében nem lehet, persze a fele olyankor van, amikor alapból nem lennék itt -> újratervezés. Nyilván azért volt jó előre méregdrága Brussels Airlines jegyem, hogy vasárnap hajnalban Ryanairrel ügessek vissza, de a próbaidőm gondolata kellően rémisztő ahhoz, hogy komolyan vegyem a dolgot. Mérföldkő ez a tánc most annyiban, hogy ez az első olyan dolog ideát, ami kicsikarta belőlem, hogy bármilyen áldozatot hozzak érte (a munkát leszámítva persze, de az más, azért jöttem), például kevesebbet legyek otthon. Meglátjuk, mi lesz belőle, de azt hiszem jót fog nekem tenni, ha elkezdek egy helyi közösséghez is tartozni, és a menza barátságtalan konyhásnénijei után megismerek, esetleg megszeretek barátságos belgákat is.

 

Ha már Belgium: épp választási kampány dúl. Jönnek is a postaládámba a teljes politikai paletta szórólapjai. Érdekessség, hogy itt a választási plakátokat nem lámpaoszlopokra meg random üres felületekre nyalják fel, hogy aztán a jövő tavaszi eső se bírjon el velük, hanem magánterületen virítanak: privát kertekben a kerítéshez közel, sőt, autók (!) hátsó ablakában. Döbbenet - el sem merem képzelni, mi lenne otthon azzal az öt percre magára hagyott autóval, amin bármilyen párt logója látható. Pedig Belgium sincs éppen jóban saját magával, konkrétan a kettészakadás határán van már évek óta. Itt nem csak jobb-bal és ezek változatai küzdenek, hanem mindegyikből van flamand és vallon változat is, ember legyen a talpán, aki követi, hogy akkor végülis ki kivel van. Egyébként az otthon nagy port kavaró regisztráció itt is él, ráadásul ha egyszer regisztrál valaki, akkor meg egyenesen kötelező szavaznia. Ha nem tud, akkor meg kell hatalmaznia valakit. Ha ezt se teszi, akkor pénzbüntetés, vagy elzárás, vagy valami ilyesmi. Külföldiek is választhatnak, sőt választhatók, az egyik kerületben még magyar jelölt is van. Ezt azért egyelőre kihagyom, ennyire még messze nem vagyok helyi lakos :)

 

Öröm (kis ürömmel)

Mivel az új táncsuli iránti lelkesedésem továbbra is határtalan, nagy fába vágtam a fejszémet. Van itt egy profi csoport, a suli krémje, akik fel is lépnek itt-ott. A videóikat elnézve azonnal megőrültem a dologért, csak hát ehhez szigorú felvételi eljáráson kell átmenni. Mindenféle kétséggel küszködtem heteken át, a beégéstől való félelemmel kezdve egészen a nyelvi gátlásaimig, de ha én egyszer valamit eléggé akarok, akkor ugye reménytelen minden észérv.
Leneveltem magam a "nem" kezdetű mondatokról, elkezdtem gyakorolni, nyújtani, stb, összetákoltam egy bemutatkozó koreográfiát, nyomtam azt az egypercest napi átlag egy órán át, a végére már ha csak egy taktust meghallottam abból a zenéből, csomókban kezdett hullani a hajam, majd végül sűrűn vártam, hogy túllegyek ezen.

 

Ragyogó napsütéses, ám küzdelmes vasárnap délutánt töltöttünk az overijsei tornateremben, a program:

- először 1 óra kortárstánc, mert az egyébként is aznap van, hajjdejóó
- utána bemelegítés ürügyén aerobikóra-stílusban agyonfárasztottak minket, tutira szándékosan
- koreográfiatanulás a Step Up zenéjére, begyakorlás, kettesével előadás
- újabb koreográfiatanulás valami latin muzsikára, begyakorlás, kettesével előadás
- aztán oda kellett állni egy sorba, és mondtak egy-egy nevet, meg egy-egy balett elemet, azaz mondjuk XY te ott, csinálj egy grand pliét
- szólók előadása, asszem ezt nem kell ragoznom, milyen para volt
- a szóló után azonnal interjú: magyarázzam meg, ugyan miért akarok bekerülni ebbe a csapatba, és merre-meddig-mit táncoltam eddig. Konkrétan még levegőt se kaptam az ugrálástól: fuldokolva értelmes holland mondatokat fogalmazni valami kőkemény ám...

 

Szerintem príma formámat sikerült hozni, a végén amikor elvágódtam a folyosó kövén és vártam, hogy visszahívjanak, biztos voltam benne, hogy meg kell lennie. Semmit, de semmit nem rontottam a koreográfiákban, jók voltak a forgásaim, figyeltem a spiccemre, időnként mosolyogtam is, áh, tuti a siker.

 

Bent kiderült, hogy nem volt az. Dicsérték a lábdobásaimat, hogy gyorsan tanulok, hajlékony vagyok, meg szép nagy feszes és lendületes mozdulataim vannak. DE egyrészt nem elég laza a csípőm, ezen az segítene, ha befizetnék még 60 eurót és bejárnék a keddi latin funk órára - oh my Lord... Aztán volt valami olyasmi problémájuk, hogy néha fura arckifejezést vágtam amikor koncentráltam, grimaszoltam vagy valami ilyesmi, de hogy erről pontosan mit mondtak, azt nem értettem. Harmadrészt meg a lágyabb, finomabb mozdulatok túl feszesek voltak, úgy tűnt, mintha stresszesen táncolnék - nem is értem, honnan vehettek ilyesmit? milyen stressz?!? :D és néha túl nagy erővel csinálom, amit lágyabban kéne.

 

Végül az ítélet: annyira ezt most még nem találtuk jónak (itt majdnem hanyattestem, pedig  szinkrontolmácsként gondolhattam volna, hogy lesz még egy tagmondat), hogy véglegesen felvegyünk, de várunk az edzésekre próbaidővel januárig. Ha addig ezeket kijavítod, végleges lesz a dolog, szóval csak azt szeretnénk (itt jön a poén), hogy keményen dolgozz azon, hogy lágyan táncolj.

 

Hát, ennyi a feladvány első ránézésre. De hogy őszinte legyek, gyanítok én itt még valamit. Nem ismernek, új vagyok, egyszál külföldi vagyok, kelet-európai&brüsszeli kombináció: ki tudja, milyen kitartó, tényleg felteszi-e magát minden alkalommal a buszra vagy örökké máshol lesz, boldogul-e nyelvileg itt, be tud-e illeszkedni a csapatba... Szó se róla, végtelen kedvesek voltak, és mondani nyomokban se mondtak ilyeneket. De az, hogy tényleg nagyon jó voltam és ezzel együtt kis híján elhúztak (miközben más leblokkolt és csont nélkül átment), nekem mégis ilyesmit sejtet.  Vagy B változat: egyszerűen csak keménykedtek, és nem akarták, hogy elbízzam magam. Na bárhogy is van, majd ámulnak, amikor megtudják, milyen a legendás editkés szorgalom :)

 

Végül egy video a csapatról - a következőn remélem, én is rajta leszek!

UI: ha valakit érdekel: mindenem fáj, egészen szó szerint, plusz a folyosó kövén elvágódva még meg is fáztam. De kicsit legalább hősnek érzem magam :)

 

http://www.youtube.com/watch?v=DROElwqmslY

Robbantottam, avagy találkozás X-plosion Dance-ékkel

Az előző bejegyzésből szándékosan hagytam ki a harmadik évad egyik nagy újdonságát, nevezetesen hogy táncsulit váltottam :)

 

Jazzmijn-ékkel a tanév vége felé már minden bajom volt: az egyik csoport kezdő alatt kettővel, a másikban 15 év az átlagéletkor és nem tetszik a tanár meg a tananyag se, egyszóval idejét láttam egy újabb google keresőakciónak, hátha valami jobbra bukkanok.

Nem túl nagy reményekkel láttam neki, mert két éve már túl voltam egy ilyen körön: a haladó felnőtt kliptánc hollandul 1 óra útidőn belül az összesen 5 kritérium, ebből akkor 3-nál többet egyszerre egy jelölt se teljesített.

 

De hátha azóta csoda történt, és lám. Az X-Plosion Dance 2010 őszén alakult, azaz pont azelőtt érkeztem, hogy honlapjuk lett volna. Most már viszont fennakadtak a szűrőimen, kapásból pipálták az 5-ös listát, így még májusban elvágtattam megnézni őket. A gálájukról annyit, hogy a negyedik percben elsírtam magam, hogy miért is nem ott vagyok én még ott a színpadon velük?! Bomba táncok, hasonló stílus, amit otthon tanultam, profi show, és kiabál a színpadról, hogy jóóóóó a csapat!

 

A suli egyébként Overijse-ben működik, a Brüsszel melletti nagyerdő túloldalán. Szimpatikus kisváros, pláne hogy amikor este 9 felé útbaigazításért folyamodtam a járókelőkhöz, kizárólag vasalt inges, helyes fiatalembereket találtam. Sehol egy derék arab bandaháború, tiszta dögunalom :)Legszívesebben mindjárt költöztem is volna, aztán logisztikai okokból megfontoltságra intettem magam. A nagyerdőn 1 db út vezet át, amin a Volánbusz helyi testvérével (De Lijn) lehet jönni-menni. Amilyen jó a brüsszeli tömegközlekedés - ahova 30 perc alatt nem lehet odaérni, arra itt már rásütik, hogy a világ vége, és nem értik, miért akarna bárki oda menni - na pont olyan gyér ez a sárga busz, amiből nagyjából fajtánként és óránként egy van (amúgy fehér, de a logója ám sárga). Győzködtem is magam olyan észérvekkel, mint hogy mi lesz ha leesik a hó, de hasztalan, túl erősen éreztem, hogy nem véletlen bukkantam erre a csapatra, ott lesz az én helyem.

 

Az első edzést nagyjából úgy vártam, mint kisgyerek a karácsonyt, leszámítva, hogy előtte már inkább kijózanítani próbáltam magam: biztos lesz itt csalódás, annyira nem lehet jó, mint amennyit egy szép hosszú nyár alatt beleképzeltem. Pedig de...

Kedd esténként kliptáncóra, hajszálra az, ami két éve hiányzott. Most épp egy kalapos táncot tanulunk, tiszta nosztalgia (Laukrisz, 2006), ha itt is magunknak kell majd kalapot fabrikálni, akkor legalább én is tanítok nekik valamit :D  Vasárnaponként pedig kortárstánc óra van, aminek nem voltam eddig valami nagy rajongója, de több okból úgy alakult, hogy erre voksoltam másiknak. Hát itt még ezt is jól tanítják, sok technikai (balett) alapozással, de dinamikus zenékkel (azt hiszem, a kortárstáncban az általában hozzá tartozó "szenvedős" zenékkel van a bajom) és ez pont ki fogja egészíteni a keddi populárisabb vonalat.

 

A társaság pedig úgy általában szuper, végre az én korosztályom és szintem. Ahogy elnézem, nagyon régi barátságok vannak itt, de nyitottak az újakra. Olyan pozitív a légkör, hogy már az első órán úgy éreztem, mintha mindig velük táncoltam volna - ami ha a nyelvi hátrányomat hozzáadjuk, finoman szólva nem semmi. A suli vezetője Stefanie, úgy jellemezhetném, hogy egy tündér őrmester, és bónusz is tartozik hozzá: hogy sokkal jobban értem, amit beszél, mint az eddigi belga tanáraimat.

 

És akkor most a következő a pillanatnyi helyzet: az imént írtam egy nagyon unalmas blogbejegyzést - látod apu, íme amiről beszéltünk: ez van, ha éppen minden szép és jó és egyszerű :) - de a kitartó olvasóknak annyit megsúgok, hogy ez csak a bevezető volt. A következő mesedélután ígérem nagyon-nagyon-nagyon izgalmas lesz, sírni és nevetni is lehet majd rajta, meglátjuk, melyikből mennyit! Addig is, akit érdekel, hová járok: X-plosion Dance

 

Üdv B-ből

Te Edit, monnyad mán, amikorotta zunióba tárgyólnak, akkó te ott vagy?

 

Derült égből törte ez meg a balatonakarattyai strand alapzaját. Felpillantottam a palacsintaevés utáni félálomból, és megállapítottam, hogy Igazi Vidéki Nagynéném sikeresen kiszúrt magának a tömegből. A mellettem fekvő két brüsszeli barátnőm mindjárt csendes nevetőgörcsöt is kapott a fenti kérdéstől, meg a többitől, ami még tíz percen át követte. :D

 

Hát igen. Ott, ahol a harminckettedik nyaramat töltöttem, de még öttel ezelőtt sem hittem volna, hogy ilyen kérdést fogok hallani - pláne, hogy igennel fogok válaszolni - dimenziók ütköztek.

 

Már eleve világok találkozása volt ez. Megmutatni az első harminc évemhez tartozó valamit az elmúlt két évemhez tartozó barátoknak, és istenien érezni magunkat közben - végleg bizonyította: aki és ami igazán fontos, az egy idő után nem csak A vagy B dimenzióba tartozik, hanem hozzánk.

 

Szóval bölcs is lettem a vakáció alatt meg kipihent is, aztán a szuper strandolások, bulik, családi és baráti találkozások után persze újra landoltam B-ben. Nézzük, mit hoz a harmadik évad.

 

Elköltözött alólam az ordítozó francia idióta, helyén most elvileg bizonyos Helmut lakik aus Deutschland, de ő annyira csendes, hogy abban sem vagyok biztos, itt van-e már egyáltalán. Maria szerint kifejezetten halk lakást keresett (ajjajj, mi lesz a hétvégi bulikkal), és hétvégéken nem is lesz itt (huhh, akkor minden OK). Ez maga lesz a tökéletes szimbiózis. Mennek viszont a fölöttem lakó görögök is, ezt őszintén bánom, mert nagyon jó szomszédok voltak, és köszönhetek nekik ezt-azt ugyebár ;)
Jön a helyükre egy finn és egy lengyel lány, akiket rögtön meg fogok hívni teára. Remélem, velük is egyetértünk majd a halk hétköznapokat és hangos hétvégéket illetően, és akkor elégedetten hátradőlhetek, legalább ami a szomszédokat illeti.

 

A munka hétfőn kezdődik, így két héten át egy szál dolgom nem volt. Lelkiismeretes, az adófizetők szolgálata érdekében önmagát fejlesztő - avagy az üres városban kellően unatkozó - tisztviselőként azért betévedtem párszor a zintézményekbe. Először egy informatikai képzéssel próbálkoztam, arról a bonyolult izéről volt szó, amit külföldi missziókhoz kell kitölteni. Mivel ugye IT-zseni vagyok, ez még egyetlenegyszer sem sikerült hibátlanul a két év alatt, na de most ezen a szép augusztusi délelőttön végre megvilágosodtam. Aztán három napig bejártam egy szervezett németgyakorlásra is, hátha ott is ekkorát fejlődnék, de hát azért telhetetlenek ne legyünk :D Bár, mindent megtudtam az Oktoberfestről, ez is valami.

 

Jövő héten új szakaszba lép a kiképzésem is, most már igazi üléseken fogok gyakorolni magyarról angolra, még kikapcsolt mikrofonnal. Ezt vakkabinozásnak hívjuk, a találóbb némakabinozás helyett. Ezzel töltöm majd a péntek délutánjaimat egészen decemberig. A másik érdekesség, hogy mostantól nekünk, magyar tolmácsoknak magyar főnökünk van, a csapatunk egyik tagja. Lelkesen várjuk, milyen lesz dánangol helyett magyarul kabingyűlést tartani, na és a teljesítményértékelő beszélgetések is új színezetet kapnak majd, ha beszélgetőpartnerünk értette is, mit tolmácsoltunk össze az adott évben (azaz hogy miről is próbálnánk beszélni).

 

A társasági élet reméljük, pont olyan pezsgő lesz, mint eddig. A jó kezdés garantált Fruzsi szülinapi bulijával, ami egyben a főhadiszállásomon szokásos partisorozat szezonindítója is lesz. A hollandkönyvem és a futó- valamint balettcipőm ugyan hű társaim már két hete (nem véletlenül, ez majd a következő bejegyzésre tartozik) de lassan jó lenne, ha a Liszt Ferihegyről importált Tokaji Törley pezsgő is előkerülhetne. Merthogy bedacoltam: édes pezsgővel akarok szezont nyitni és kész, ha B-ben olyan nincs (szó szerint nem lehet kapni, ez nem is fér a fejembe két álló éve...), akkor hozunk A-ból. Jöjjön tehát a harmadik évad, minden dimenzióban!

Nyár 2.0, továbbfejlesztett változat

Tavaly nyáron szám szerint két hibát sikerült elkövetnem, ebből az első az volt, hogy hetekig vacogtam itt a sötét belga ég alatt az esőben, 15 fokban, és vártam, hogy hazamehessek, miközben már mindenki napos balatoni fotókról integetett a facebook-on.

Jó, idén akadt egy karib-tengeri vakáció márciusban, így azóta a szervezetem kevésbé követelte a nyarat, de sebaj, menjünk biztosra. A hazaindulás előtti - előre gyaníthatóan kritikus - hétvégére tehát barcelonai kiruccanást időzítettem egy kedves kolléganőmmel. Csodajó volt: napfény, Gaudí, hangulatos esték tapas-szal, gintoniccal/sangriával, na és a tenger, hmmmm... A kolléganő Barcelona-rajongó, így már megint privát idegenvezetőm volt (pont mint Gyöngyvér Rómában) :P Mellé vidámparkrajongó is, az ilyeneknek pedig nagy szerencse egymásra találni, mivel nemigen bővelkedünk olyan épeszű ismerősökben, akik egyrészt felimádkozhatóak a legvadabb hullámvasutakra, másrészt még élvezik is.

Hát innen ugye nem vágyik haza az ember, meg is veregettem a kis vállam a príma szervezésért. Maradt 5 Brüsszelben leülendő nap, ezalatt szépen véglegesítettem az otthoni menetrendet - többkörös emailes és skype-os konzultáció lezárva... - elintéztem a maradék intéznivalókat, és ugyan még dolgoztam 1 darab embertelen ülésen (bankszanálás, eszközelkülönítő eszköz, szavatolótőke és más finomságok reggel 10-től este negyed 7-ig), de aztán csak kifogyott alólunk a munka. Szezonzárásnak ott van még egy képzés pénteken, aztán nyomtatom azt a beszállókártyát :)

Ja, majd' elfelejtettem: a másik rossz ötlet meg az volt tavaly, hogy hazacipeltem mindenféle angol és holland nyelvkönyveket. Nem tudom, miért lepett meg, hogy egyetlenegyszer sem nyitottam ki őket, de ebből is tanultam: idén már karibi rumot viszek haza. Egyrészt ezt biztos ki fogom nyitni, másrészt meg nem kell majd visszahozni.

Szuper nyarat mindenkinek!

Nyár 1.0

Mostanában azzal foglalkozom, hogy felváltva próbálok dolgozni és vakációt színlelni: hétvégét Brüsszelben nyáron nemigen érdemes tölteni, pláne, ha mindig akad valami fogunkra valóbb program. Először is hazaugrottam strandolni egyet, mert kis hazánkban ilyentájt minimum 10, esetenként 20 fokkal van több. Elvinni anyut a kedvenc helyére a Velencei-tóhoz - nagybetűs élmény :) Aztán meglátogatott a kishúgom - az is :) Egy egész hétig igyekeztem szórakoztatni, szerencsére arra a víkendre az időjárás is összekapta magát. Egyik nap a kedvenc belga városom, Gent volt műsoron, másik nap pedig Zeeland (Dél-Hollandia) és egy jó kis bringatúra a lányokkal. Isteni volt!

Aztán ahogy kihúztam Anett alól a vendégágyat, máris akadt rá vevő: letáborozott nálam egy átmenetileg "hajléktalanná" vált kolléganőm. Folytatódott tehát a móka-kacagás, pláne, hogy együtt mentünk a brüsszeli Madonna-koncertre. Még sosem láttam Madonna-showt, márpedig ilyent egyszer látni kell. Teljesen most sem sikerült, de ha lábujjhegyre álltam és akadt rés a tengernyi fej közt, akkor meg-megpillanthattam a pop királynőjét úgy két centis kiadásban. A többi időben meg ott a kivetítő... A nap ötlete pedig az esőköpeny volt, amiért két órát rohangáltam a gusztustalan belvárosban (ki is tört rajtam a brüsszeldepresszió vagy fél napra) - erősen megérte, mert végig ömlött az eső. A végére még Madonna haja is csapzott volt. De neki mindegy, félistennő és kész.

Másnap elvonult a kolléganőm, én meg két hét vendéglátóskodás után átcsaptam vendégeskedésbe, és elvonatoztam a hollandiai ismerősökhöz a hétvégére, Alphen aan den Rijn-be. Szombaton Gouda volt műsoron, és minden ami sajt (múzeum, mérőház, piac, kóstolás, vásárlás), vasárnap pedig Amszterdam. Kulturális programként most a Rembrandt-házat iktattam be, igazán impresszív. Ezen kívül meg lődörögtem, élveztem a mesés csatornapartok hangulatát, és mindenféle holland kacatot vásároltam. Na jó, nem delfti kékfestés-utánzatú műporcelánpéniszt hógömbben (még mindig megdöbbent, mik vannak ott), DE vettem egy nagggyon menő, fapapucs alakú :) plüss mamuszt (éljen a nyugat-európai nyár)! Gondolkoztam egy igazi holland fapapucson, nyilván jól menne a belga fapadlóhoz, és az életben többet nem lehetne kiadni az alattam lévő lakást, de aztán a nemzetközi béke érdekében maradtam a szőrmók változatnál. Rózsaszínben :P

A hétvége nagy felfedezése pedig, kérem szépen, tadáááámmmm: belga akcentusom van!!! Mármint hollandul. Erősen remélem, magyarul és angolul nem :D Már a vendéglátóim ezzel kezdték péntek este, hogy jéé, már hallani, de nekik még nem hittem, ááh, biztos csak bókolni akarnak (=beszélek olyan jól, hogy egyáltalán meg lehet különböztetni). De aztán vasárnap váltottam pár szót az amszterdami virágpiacon egy több mint gyanúsan vidám eladóval, akitől szintén megkaptam, hogy belga akcentust hall - ki tudja mi egyebek mellett persze, szóval lehet, csak jó volt a cucc - hát mi ez, ha nem hivatalos megerősítés?!

Kérek új szomszédot :)

Nem elég, hogy nyár van, és hogy ez legalább heti fél nap a belga időjáráson is megmutatkozik, minden jót lehet fokozni: elköltözött az alattam lakó! Ez persze avatatlanoknak nem biztos, hogy elsőre sokat mond, főbb paraméterei tehát: párizsi francia orvostanhallgató zűrös magánélettel. A zűrös magánéletet hétköznaponként éjfél és hajnali 2 között gyakorolta, ekkor vagy skype-on kiabált hozzátartozóival, vagy élőben, pont amikor én épp elaludni próbáltam. Angolul egy hangot nem beszélt, ezért sajátos morzeszerű nyelven kommunikáltam vele a fapadlón át:

- két kopp = hallom ám!
- négy kopp = csönd legyen!
- hat kopp = KUSS A FENÉBE IS, VAN AKI OLYAN MUNKÁT VÉGEZ HOLNAP, AMIT TE EL SE TUDSZ KÉPZELNI!!!

De igazán a mosási szokásaival idegesített fel. Itt érdemes mesélnem a belgiumi élet egyik jellegzetes tartozékáról, a mosodáról. Az ilyen tipikus régi házakban, mint amilyenben én is lakom, csörög a hűtő tetején az olívaolajas meg a balzsamecetes üveg, és ugrálnak az íróasztalon a tollak, ha a fölöttünk lakó kicsit is erőteljesebb léptekkel szeli át a nappaliját. Ergo az épület biztosan nem bírna több mosógéppel. Van viszont a félemeleten egy erre a célra kialakított helység közös mosógéppel, szárítóval, fregolikkal és vasalóval. Szerencsés vagyok, egyrészt mert egyáltalán van saját mosodánk (itt a fél város nyilvános mosodákba jár), másrészt meg mert nem is fizetős (lakásnézőben anno láttam olyat, hogy húszcenteseket kell dobálni bele). És hát mivel négylakásos a házikó, amiből a földszinti tulajnak azért mégiscsak saját mosógépe (sőt, mosógépgyáros pasija is) van, a 3 bérlőnek kell csak osztoznia a közösön.

Mindössze két alapszabálya van a mosodánknak:
1. a centrifugát nem csapatjuk 1400-on, mert két emelettel feljebb leesik a kép a falról
2. a közös kék lavórt nem visszük el szennyestartónak, lábat mosni, stb, mert arra kell, hogy ha lejárt egy program, az illető viszont nem jött teregetni, akkor a következő egy mozdulattal kiemelheti a lavórba a vizes ruhákat, és kezdheti a saját mosását.

Barátunknak természetesen egyiket sem sikerült betartania. Az elsőről annyit, hogy Maria rikító sárga papíron direkt kiírta neki franciául, nyomtatott betűkkel, de nem fogta fel. A másodikról meg belátom, hogy összetettebb értési készségeket kíván (bár, vö. orvosi egyetem...), de az volt a bosszantó, hogy pont ő felejtette állandóan a ruháit a gépben, a lavórt meg a lakásában. Ha nem akartam az alsógatyáit teregetni (...szerintetek?), akkor napokig nem tudtam mosni, amíg ráébredt, hogy ki kéne pakolni a gépből. Sürgős esetben beküldtem Mariát a lakásába, hogy erőnek erejével lopja vissza a lavórt legalább.

Egyszer meg elvitte egy fölsőmet - gondolom összefogta a saját cuccaival, bár pasi, a fölső meg magentaszínű volt... Azt visszaszerezni három hét alatt sikerült úgy, hogy akkor már két hete rá volt ragasztva a mosógépre egy nagyméretű, színes rajz az adott ruhadarabról, némi hiábavaló angol üzenettel körítve.

Sanszos, hogy nem fog hiányozni, de persze várjuk meg ezzel, ki költözik a helyére... Na, brüsszeliek?

Panaszkodás meg dicsekvés (szóltam előre!)

A múltkori bejegyzésemre szerető édesapámtól megkaptam, hogy most panaszkodom vagy dicsekszem? Egyik sem volt a célom, sőt, tudat alatt ettől a két véglettől tartva szoktam is gondosan lektorálni magam.
De persze újra önvizsgálatot tartottam, és rájöttem, apu azért valahol fején találta a szöget. Ha az ember (lánya) a világ legnagyobb tolmácsszolgálatánál köt ki Brüsszelben, akkor egyszerre lesz nem hétköznapian nehéz dolga és nem hétköznapian jó sora. Innentől kezdve pedig lényegében bármit mesél, azzal rögtön vagy panaszkodik, vagy dicsekszik. Nem? De. Nem is olyan egyszerű, ugye?

Az önvizsgálat után tehát felhatalmazva érzem magam, hogy arról is írjak végre, amiről mostanában szemérmesen hallgatok, igen, a kiképzésemről. Úgy húsvét óta foglalkoznak velem újra nagy boldogan (?) a trénernek kijelölt kollégáim, most már szinkront gyakorlunk magyarról angolra.

Nézzük akkor előbb a panaszkodást. A szinkronnál ugyebár belép az időtényező. Nem elég, hogy végre kipofozta az ember az angolját annyira, hogy jó sok gondolkodással, minden szót ötször megrágva a legszőrözősebb angol trénereknél is megüsse a lécet. Mostantól erre nincs idő, a tempót a beszélő diktálja. A dilemma pedig: vagy leverem a lécet nyelvileg, és jön a hosszas kritika a hibáimról, vagy végtelenül közelítem Erzsébet királynő angolját, de akkor képtelen vagyok tartani az iramot, és sorra hagyok ki mindenfélét a magyar beszédből, hogy behozzam valahogy a lemaradást.

Mivel az angol tréner nem érti az eredeti szöveget, ám a nyelvi teljesítményemről gyorsan meglesz a véleménye, könnyű belátni, hogy az utóbbi módszer kényelmesebb.

Így egész jól ellapítottam pár hétig, csak aztán elkezdett zavarni, hogy egyszer majd lesz egy vizsga, ahol nyilván ülni fog valaki, aki karikázgatja szépen a kihagyott infómorzsákat, nem beszélve a majdani ülésekről, ahol a küldöttek minden szavukat vissza akarják hallani angolul.

Kolléganőm azt tanácsolta, álljak neki magyar tévéműsorokon gyakorolni, majd akkor javul a tempóm. A parlamenti közvetítést ugyan tíz másodperc után hajtépős pánikban csuktam be, de a híradóból valami mazochista kedvemben 2x5 percet is kibírtam.

Ezen felbátorodva a pénteki tréningen innovatív kísérletet tartottam. Előre szóltam az aznapi trénernek, hogy a sebességre fogok hajtani, mielőtt még kiakadnak a mutatói a nyelvi produkciómtól. Ha egyetért velem, ugyan nézzük már meg, mire jutunk, ha nem szelektálom ki a beszéd harmadát.

Meglepő eredményre jutottunk - jaj most meg mindjárt dicsekednem kell, már tiszta stressz vagyok... Azt mondta, olyan jól tudok angolul, hogy feleslegesen aggódok, nem romlik az olyan sokat attól, hogy ha tartom a tempót. Szóval ne is agyaljak, csak mondjam szépen gyorsan. És hogy egyébként bárcsak neki (egy angolnak!) eszébe jutnának olyan kifejezések, amiket használni találtam. Óh, sok is ez már az én kis lelkemnek!

Teljesen fel voltam dobva, órákig vigyorogtam utána, aminek csak az egy órát késő, átszállós Lufthansa járat tudott véget vetni. Mert aznap este majdnem Münchenben ragadtam ám, és igen, akkor óriásit panaszkodtam volna. Hála Istennek, hogy ettől mind megmenekültünk ;)

Ingajárat

A június az az izgalmas hónap itt, amikor talán a legtöbb a munkánk: egyszerre van elnökségzárás - épp a dánok készülnek megkönnyebbülni és a ciprusiak kerülgetik az elnöki széket - és Luxembourgba járás.
Minisztereink ilyenkor itt üléseznek, mi pedig ingázunk. Az elmúlt bő egy hetet oda-vissza költözéssel töltöttem, vigasztal, hogy az extra napidíjakból nagyon jól fogom majd érezni magam nyáron, Luxembourgra nyomokban sem emlékeztető helyeken :)

Mostanában olyan jól megy az európai adófizetőknek, hogy nemcsak a szállodaipart tartjuk el Luxembourgban, hanem idénre felépülhetett a hegytetőn az új konferenciaközpont is (nehogy egyszer még valaki ráébredjen, hogy teljesen felesleges oda járni). OK, mindenképp jobb, mint az előző, ami kívül gumiszobára, belül istállóra emlékeztetett. Szóval az új létesítmény dizájnos, túlméretezett, viszont még gyerekcipőben jár: ott töltött 4 napomból 2-n omlott össze a tecnika mikrofonostul, tolmácsrendszerestül. Először még 20 perc alatt megjavították, de másodszor menthetetlennek bizonyult, és át kellett költözni egy másik terembe. A napidíjat már csak az iratkupacok átcipelésével kiérdemeltük volna, és akkor még el se kezdtek felolvasni belőlük.

Az egészről egyébként mindjárt majdnem lemaradtam. Este 10, robog velem a vonat, bújom a másnapi okosságokat, mikor bemondanak valamit. Franciául persze, mert több többnyelvű országon átmenő vonaton miért is ismételnék el bármi más nyelven?! Franciatudásom az elmúlt két évben olyan magasságokba szökött, hogy néha már percekig idegroham nélkül elviselem, ha mások beszélik körülöttem, így aztán megértettem annyit, hogy Luxembourg. Szóval kérdezősködés. Mindjárt a második megkérdezett értette, hogy mi van, így még időben futottunk előre csoportosan, mert azt a kocsit, amiben én is ültem, épp lekapcsolni készültek. Buli lett volna éjszakára egy kelet-vallóniai faluban ragadni.

Érkezés a célba, szánalmasan ostoba párbeszéd. Recepciós: "Ic fóh tunájt?" Hát nem csak tunájt, péntekig maradok. Recepciós papírt lobogtat, mondván, az összes EU-snak tunájtra foglalt az iroda. Kötöm az ebet a karóhoz, hogy de én csak pénteken mehetek haza (higgye el, legszívesebben tunájt se maradnék :D), mire nagyvégre kiderül, hogy a tunájt az nem tonight hanem two nights, csak a négycsillagos szálloda recepciósa még a többes szám előtt kibukott az angoltanfolyamáról.

Na, a kitartó küzdelem gyümölcse: megvan a szoba, íme a kilátás a vasútállomásra alkonyatkor:

Relatíve kellemes látvány. Viszont a képen látható téren hajnali 1-ig őrjöngtek a portugál

futballhuligánok, így sokkal jobban értékeltem az ingajárat következő felvonásában azt a

szobát, ami ide nézett:

Na és akkor nézzük, mi a jó Luxembourgban?

Az egyik a Sephora bolt, isteni kozmetikumokkal, sminkkel, fürdőcuccokkal, vigyázat, egy

betéréssel az aznapi napidíj mindjárt el is hagyja a zsebünket. Másik az Oberweis cukrászda,

mesebeli sütikölteményekkel. A délutái ülésszakra általában már mindenki a fenti két bolt

szatyraival sorjázik vissza. Íme egy példa, valami mangós finomság:

Bónusz: amikor életed legfinomabb csoki mousse-ával véletlenül összekened az országspecifikus ajánlásokat, aztán körbepislogva megnyugszol, hogy a többi kabinban is pont ezt csinálja mindenki.
Hát igen, a legjobb a hamisítatlan osztálykirándulás-fíling: csapatostul jövünk-megyünk, már a vonaton összekacsintunk egy-egy irányelv fölött, a száműzetésben töltött esték pedig kitűnő csapatépítő alkalmak. Nagy szívfájdalmamra a mostani szezonban kihagytam az iszogatást a kollégákkal, mert olyan vihar kerekedett pont ahol én laktam (na, még ez is...), hogy kilépni nem tudtam a hotelből. De máskor volt már olyan, hogy szlovén kollégával az indiai étteremben diskuráltunk angolul a magyar magánnyugdíjpénztárakról - Luxembourgban. Majd megírom, októberben mire jutunk.

Több is sikerült

A sokkoló hétfő reggel tipikus alapesete volt, amikor megpillantottam a keddi programomat: kipróbálhatom magam konszekutív tolmácsolásból, magyarról angolra (is), egy könnyed bilaterális ülésen. A bilaterális azt jelenti, hogy az asztal egyik oldalán a Bizottság ül, a másikon pedig adott tagállam, azaz Magyarország, és csak úgy röpködnek az eurómilliók, szakkifejezések és cirkalmas körmondatok. Mi meg nem a tolmácskabin üvege mögé bújunk, hanem ott ülünk minden védőpajzs nélkül, a baráti, léleksimogató, feszült és tétre menő vita kereszttüzében: jegyzetelünk, kihámozzuk miről lehet szó, megpróbáljuk kiolvasni amit remegő kézzel összekapartunk, és bravúrosan kivágjuk a másik nyelven.

Több kedves kollégám őszintén örvendett, mondván, végre látják valami hasznát annak, hogy fél éve gyakorlóbeszédeket gyártanak nekem, hogy kiképződjek magyarról angolra, ráadásul közben az adófizetők pénzét is fogyasztom itt.
Ezt persze nagyra értékelem, mindamellett ilyen ülések előtt rutinos és kötélidegű kollégáim se nagyon tudnak ebédelni, szóval ezt az óriási örömöt csak beárnyékolta egy kis parázás.

Édesapám azt javasolta, mosolyogjak kedvesen és sokat, akkor nem lesz baj. Ööö... A kishúgom meg azt, hogy vigyek egy laposüveget, azt húzzam meg néha az asztal alatt, a maradék időben meg nézzek értetlenül, mint Helena Bonham-Carter az Éjsötét árnyakban. Öööööö...

Az összes fentiekre tekintettel végül azt a megközelítést választottam, hogy így a tűzkeresztség alkalmával a túlélésre megyek: nem leblokkolni, nagyjából elmondani, botrányt nem okozni / amekkora lesz, azt nem fokozni. Ha ennél több is sikerül, annak meg majd utána örülni.
Persze készültem becsületesen, a rikító zöld körömlakkomat is lemostam, mert elég határeset volt, ezen ne múljon a magyar kistermelők sorsa. Mosolyogni sajnos elfelejtettem, a laposüveget meg végül etikai okokból hagytam otthon, pedig nem is lapos, hanem szép kerek üveg karibi rumom van ám még az Antillákról :P

Az értetlenül nézés viszont mindjárt az elején megvolt. Ugyanis ott voltak az asztal egyik oldalán a magyar küldöttek, másik oldalon a Bizottság. Utóbbi állt egy magyar és egy talán görög úrból, áh, akkor nyilván neki kell tolmácsolni. Talán görög úr viszont mindjárt azzal indított, nem tudnánk-e inkább franciára dolgozni, mint angolra? Gyorsan tisztáztuk, hogy NEM (nem fejtettük ki, hogy főleg mivel angolos tolmácsot kértek, meg esetleg a végén még az az aprócska körülmény is akadályozhatná a dolgot, hogy nem tudunk franciául).
Innentől talán görög úr a passzivitást választotta, míg a bizottsági magyar és az otthoni magyarok tárgyaltak egymással, angol tolmácsoláson keresztül. Ez komoly. És ha bármit kifelejtettünk, vagy nem úgy mondtunk, ahogy elképzelték, akkor ki is javítottak. Mivel mindenki mindkét nyelvet értette, inkább éreztem magam valami durva vizsgán, mint különböző azonos anyanyelvűek közti kommunikáció előmozdítójaként.

A helyzet összes paraméteréből adódóan nem fürdőztem végig sikerélményekben, de azért homályosan dereng pár olyan pillanat, amikor mintha élveztem volna, hogy végre angolul is értekezhetek. Kitartó munkával pedig végül több is sikerült, mint pusztán túlélni, ugyanis az utolsó pár percben elnyertem talán görög úr figyelmét és szemkontaktusát. Hátha mégiscsak elégedetten ment haza, hogy angolos tolmácsot kapott ;)

Jó dolgokról

A malévcsőd és a gálafelkészülés idetapasztottak két álló hónapra, és mivel az elmúlt másfél évben megszoktam, hogy ennyi időn át sosem ülök egy helyben, erősen vártam a végét. De ezt is kibírtam valahogy. Sőt, momentán az sem zaklat fel túlzottan, hogy az OTP ugyan visszafizette a malévjegyeim árát, viszont elkavarta a papírjaimat, és most nem tudja magának bizonyítani, hogy jogosan utalta vissza nekem a pénzt. Inkább a röhögőgörcs fog el, ha arra gondolok, hogy ez február eleji történet, holnap meg június van.

A gálavíkend egyébként príma volt, és még vendégjárás is kísérte: Etus barátnőm és az ő Eszter barátnője vették be pár napra a főhadiszállásomat. Kirándulás Brugge-be és a tengerhez, móka és kacagás hajnalig...

Mindez a főpróbákkal és a showval tűzdelve nagyon feldobott a két hónap állóvíz után, de ugyanezzel a lendülettel úgy le is harcolt, hogy hétfő reggel azt éreztem, pihenni megyek be a kabinba, és ahhoz is energiaitalt kell innom, hogy le ne forduljak a székről az átlagos mezőgazdasági birtokméretek ecsetelése közben.

Szuper időszak kezdődött viszont! Először is, innentől újra normálisan időnként járok haza. Aztán vár még rám két táncgála, a leendő belga és a volt magyar sulimé. Ezeken a 3 napos kőkemény Jazzmijn-menet után végtelenül fogom élvezni, hogy nézőként lazulhatok, ha kedvem tartja, szentimentálisan elmerülve a múltamban illetve bepillantva a jövőmbe :P Utána pedig már ott kopogtat a hat napos, középkori tortúrának beillő luxembourgi tanácsülés NYÁR!!! Koncentráljunk a jóra, ugye. Na és mióta a balga egészségügyi ellátóm is kinyögte végre, hogy egészséges vagyok, mint a makk és csak pénzt akartak keresni rajtam, pláne rengeteg energiám van.

Nem is tudom, mit kezdenék magammal, micsoda szerencse, hogy a zilletékesek lassanként megbirkózni látszanak az angol képzésem második felével, a szinkronnal. Pár hete egy szép hétfőn délben minden előzetes figyelmeztetés nélkül egyszer csak megláttam a programomban, hogy másnap kezdjük. Így utólag már látom is lelki szemeim előtt a bürokrácia malmait, ahogy roskadoznak hónapokig az óráim megszervezése alatt, majd megkönnyebbülten fellélegeznek :) Innentől szegény magyar kollégáim bíbelődhetnek a beszédírással, meg szegény angol kollégáim hallgathatják, amit produkálok. A további részleteket majd egyszer-máskor, különben itt a végén még nem lennék hű a bejegyzés címéhez...

Táncgála meglepetésekkel

Sok mindent gondoltam az idei tanévvégi tánc-show előtt, de azt nem, hogy azok után, amennyire nem szerettem ezt a sulit az utolsó hetekben, ilyen jól fogom magam érezni. Azt meg, hogy végül szólókarriert futok be a kerekesszékes tánccsoportban, na azt még annyira sem!

De nézzük szépen sorjában. A suli a gála előtti hetekben teljesen fanatizálódott, mivel 30

éves lett az idén, ennek már csak meg kell adni a módját. Teljesen idétlen szabályokkal

bosszantottak minket, a 3 oldalas brosúrában közreadottakon túl is mindig kitaláltak még

újabbakat. Én persze dacoltam a szigorral és becsempésztem egy tábla karamellás milka csokit, meg némi datolyát az öltözőbe :D

Az egész műsort 5x nyomtuk le 3 nap alatt, melegítéssel, nyújtással, átöltözésekkel, parázással és miegymással együtt. 2x színpadbejárásnak hívtuk (podiumgewenning, lám milyen szavakat megtanul itt az ember :D), 1x főpróbának, na és volt 2 show élesben. Ennek eredményeképp a vasárnap délutáni show-ra, amire a lányok is jöttek nézőközönségnek, már flottul ment minden, csak az addigra kialakult merevgörcsszerű izomlázat kellett kezelni.

Szuperül éreztem magam a színpadon! Végre sikerült nem elizgulni, mint tavaly. Amelyik

táncot szerettem és tudtam is, az kifejezetten nagyon jól sikerült; amelyiket meg nem

szerettem és nem is tudtam, az meg ehhez képest sikerült jól.

A suli amúgy vagy 400 fős, és itt most idegen tollakkal ékeskedem, de muszáj idéznem egy

kedves kolléganőm blogjából: "a totyogóktól a röpködőkig mindenki fellépett (a

versenyaerobicosokra tényleg nem tudok más szót)" :D

Na és akkor a gurulókról még nem is beszéltünk. Mert itt ilyen is van ám: kerekesszékesek

járókkal együtt táncolnak, párban, pörögnek-forognak, meg báboznak a kezükkel közben. Két hete történt, hogy a felnőtt csoportból odajött hozzám valaki, hogy ő a kerekesszékesekkel is táncol, és hogy keresnek egy segítőt: nem lenne-e kedvem a táncuk végén befutni a színpadra és beborítani őket egy nagy, áttetsző fátyollal. Hát miért is ne, gondoltam, és kifejezetten megtisztelve éreztem magam, hogy épp engem kértek meg erre.

Aztán a főpróbán kiderült, hogy a mozgásukban korlátozottakhoz prímán passzolok, mint

nyelvileg korlátozott: az ő edzőjük francia volt, ráadásul az a "kedvenc" típusom, akinek hiába magyarázom minden más nyelven, hogy nem értem, folytatja lassabban, hátha mégis. Többedszerre sem fogtam, mit szeretne, a végére valószínűleg engem is sérültnek nézett :S

Na de eljött a show élesben, ahol kisebb bajom is nagyobbnak tűnt annál, mint hogy mi lesz a szerencsétlen fátyollal, inkább lefoglalt az ilyenkor sztenderd, "csak látványosat ne bakizzak a koreográfiákban" típusú fohászkodás.

Azért persze ott álltam kötelességtudón, amikor begördült ez a csoport, így volt szerencsém

pár méterről végignézni őket. Ezt nehéz szavakba önteni. Volt egy fiatal lány, aki a nagymamájával táncolhatott, elképesztő volt közöttük az összhang, sosem felejtem el, micsoda szeretet volt a szemében egész végig, ahogy a nénit pörgette. A táncnak pedig története is volt: a kerekesszékeseken először maszk volt, majd a zene csúcspontján ezt a párok együtt letépték, kifejezve, hogy a saját lábaikon táncolók mintegy felfedezik maguknak a kerekesszékeseket, mint táncpartnert és embert. Elképesztően megható volt, hátrapillantottam magam mögé a színfalak közt, és azt láttam, hogy az összes technikusnak (megtermett, ötvenes pasik) potyognak a könnyei!!! Ehhez ekkor már én is egészen közel álltam, de tudtam, mindjárt be kell futnom (a szólókarrieremet), most nem pityereghetek itt kórusban a hangosító bácsival.

Úgyhogy el is indultam, és miközben ugrottam egy hatalmasat, úgy éreztem, az égig repülök...

A produkció őrületes vastapsot kapott, és tudom, hogy nem az én őzikeugrásom miatt. Ez így van jól, nekem elég az élmény, amit kaptam.