Happiness van :)

Barátságtalan egy hónap volt ez a február. Először is ugye megboldogult szegény Malévünk, utolsó szárnycsapásaival felborítva az életemet. Az a szappanopera, hogy mikor hogy (nem) jutok haza, vagy két hétig borzolta az idegeimet, közben pedig nyakamon volt a vizsga is, ami magyarról angolra itt, háát, nem nagyon vicces. Múlt kedd este már pörögtem az idegtől, így aztán egy percig nem lepett meg, hogy másnap reggel betegen ám nyugodtan ébredtem, a szervezetem közölte: ebből elég, inkább az influenza. Onnantól már ezzel küzdöttem, meg a szövődményeivel. Szombaton még csak légcsőgyulladás volt. Az ügyeletes orvosnál olyan profin tárgyaltam hollandul, hogy németnek nézett :D de gyógyszert azt nem tudtam kikönyörögni tőle. 4 nappal a vizsga előtt lett is a történetből hangszálgyulladás. Versenyképességi tanácson berekedés, Planning-nek betelefonálás, szabadlábon lazuló kolléga leváltani berohanás (közben gondolom káromkodás), orvoshozmenés, végre antibiotikumszedés, 3 nap alatt meg is gyógyulás.

Nyitánynak nem rossz.

Ezek után egy ideig nemigen idegeskedtem, és azzal is megelégedtem, ha beszélni tudok majd pénteken, nemhogy angolra tolmácsolni. Na jó, előző este azért már féltem rendesen, mégiscsak négy vérprofi kolléga fogja nagyítóval keresni a hibáimat. Azért sikerült egyhuzamban 5 órát aludni, hajnali fél 6-tól meg bőven volt időm cipőt pucolni, körmöt lakkozni, meg minden egyébre, amire reggel amúgy sosem.

9-kor aztán összegyűltünk a Kortenbergben, ahol csakma, csaknekem beszélt hollandul a portás (azaz nem olyan érzés volt elkérni a teremkulcsot, mintha levelibékákkal próbálnék társalogni).Úgy szólt a hivatalos levélben, hogy egy hatperces beszédet kell tolmácsolni, és ha ez alapján nem biztosak az eredményben, akkor kérnek egy másodikat is. Az első szöveg éttermekről szólt, totál jól ment, minden eszembe jutott, szép kifejezésektől a frappáns szerkezetekig, igazi Anglia-utáni-csúcsforma, egy-egy ponton még szinte mintha élveztem is volna. Marha büszke is voltam magamra, amíg vissza nem hívtak, hogy akkor ez annyira jó volt, hogy még egyet meghallgatnának tőlem. Na ez már rosszul hangzik: ha ez alapján amit itt brillíroztam, ők nem biztosak, akkor nem tudom, ugyan mivel győzöm meg őket. Közben egyszer csak hallom az agyamat elborító lila ködön túlról: a második beszéd a tőkehalról szól. Ööö, ezzel biztosan nem! Tömény egy fejtegetés volt, múlt és jelen idő közt kellett ugrálni, meg ugye a halkvóták és minden egyéb amit ilyenkor emlegetni illik. Hát baj lesz itt. A szöveg harmadánál úgy leblokkoltam, hogy már azon is megálltam gondolkodni, a szerencsétlen tőkehalat lehet-e többes számba tenni, vagy ha sok van belőle akkor is még mindig csak cod. Hát valahogy végigküszködtem, főleg mert nagyon gáznak éreztem szólni, hogy hagyjuk már ezt inkább most és menjünk haza.

Végítélet: hátakkor az van, hogy ők már az első beszéd után eldöntötték, hogy átengednek, csak gondolták, csináljunk már még egyet, mert akkor több visszajelzést tudnak adni, ami majd milyen hasznos lesz nekem a szinkronképzéshez. Meg hogy ha már így berendeltek ennyi embert ide reggel 9-re, tartsunk már egy rendes vizsgát, ne hat percet üljünk itt. Hahaha, milyen brilliáns ötlet...

Azért odaszólhattak volna az első beszéd után, hogy héé te ott, ne parázz, a tőkehalakat már csak poénból hallgatjuk meg, vagy mert épp nincs már más dolgunk a mai meló előtt.
Nembaj, azért így is happiness van :)

Kedvenc zöldségeim

Tudom én, hogy mi tolmácsok nem hétköznapi foglalkozást űzünk itt, és a munkánkat övező értetlenséget türelemmel illik viselnünk. Azért amíg betegen tengődtem itthon, csokorba gyűjtöttem azt a tíz tévhitet, amit bámulatos gyakoriságuk okán talán személyes kedvenceimnek is mondhatnék. Jó szórakozást!

1.      Ahhoz csak a nyelvet kell tudni. / Még rosszabb: ahhoz csak az idegen nyelvet kell tudni.

Toplistás badarság, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy egyes két- és háromnyelvűek kifejezetten gyenge tolmácsok. Fejtegethetnénk, hogy az egyidejű hallgatás és beszéd, meg hogy az utalások, számok, poénok, szakkifejezések, betűszavak, agyonbonyolított mondatok... Na meg hogy átlagon felüli anyanyelvismeret, prezentációs készség, meg stressztűrés, meg miegymás. De hiába fejtegetjük, mert ha jól csináljuk, akkor mindez pont hogy nem tűnik fel, ha meg rosszul, akkor biztos nem tudjuk a nyelvet.

2.       „Angolul fogok felszólalni..." / még rosszabb: "...hogy a tolmácsoknak egyszerűbb legyen.”

Egyes küldöttek/konferenciarésztvevők kedvenc rögeszméje, hogy ha felismerhetetlen kiejtéssel, litván/máltai/osztrák stb akcentussal, hibás nyelvtannal, mindezek tudatában idegesen hadarva, rossz helyeken szünetet tartva (esetleg lányos zavarukban a felolvasásból két sort átugorva) makognak angolul, akkor nekünk biztosan könnyebb kitalálni a gondolataikat, mintha anyanyelvükön beszélnének helyesen, szabatosan, hangsúlyozva, a tolmácsolást meg meghagyva annak, aki érti is és el is tudja mondani a másik nyelven.

3.      „Nem fogok sokat beszélni, nagyon rövid lesz, tényleg.”

Irreleváns információ. Lehet, hogy egyetlenegy mondatot fog mondani, de az a) sorsdöntő b) bekezdésnyi, napokig fogalmazott írott anyag felolvasása, végén azzal a szóval, amivel a másik nyelven az egészet kezdeni kellene kellett volna. Ergo inkább beszéljen két órán át úgy, hogy adott felkészülési anyagot, mint két percig úgy, hogy nem.

4.      Ha nem tudod kapásból megmondani három nyelven, hogy van az, hogy tejsavó/csípőfogó/rombuszhal/stb, nem lehetsz jó tolmács.

Felkészülés – ld. 3. pont. Két lábon járó szótár nincs, ha tetszik, ha nem.

5.      A tolmácsoknak milyen jó már, hogy átlagban heti 3.5 napot dolgoznak 5 napi bérért.

Azt nyilván senki sem látja, amikor munka előtt/után, alvás/sörözés helyett szavakat magolunk. Amúgy meg aki szereti a kihívásokat, próbáljon meg heti 5 nap szinkrontolmácsolni, elméje épségének megőrzésével. Anélkül nem ér! ;)

6.      A tolmács hisztis fajta: másfél óra ebédidő kell neki, és öt perc túlórára se hajlandó.

Aki hisztis, az jó eséllyel már a tolmácsképzős felvételin nem megy át. A szigorú szabályok pedig azért vannak, hogy a hangunk, hallásunk és koncentrációnk mondjuk ne két év alatt menjen tropára teljesen, hanem minél később.

7.      A tolmácsoknak nem adjuk oda a dokumentumokat, mert titkosak.

És amikor felolvasnak belőlük, akkor vegyük le a fülhallgatót, hogy ne is halljuk, és úgy fordítsunk, hogy oda se figyelünk még arra se, amit mi magunk mondunk? :D

8.      A szinkrontolmács az pont olyan mint a többi, csak profibb / még rosszabb: elegánsabban hívja magát.

Nyilván nem elvárható, hogy mindenki tisztában legyen a szakzsargonnal, de ha suttogó szinkront kér 7 embernek, akkor azért higgye el a T. Megrendelő, ha mi mondjuk, hogy nem fog menni :D

9.      Egyáltalán miért kell a tolmácsnak a helyszínen lenni a videokonferenciák / még rosszabb: a Skype korában?

Akármilyen jó hangminőséget prezentálhatnak nekem, meg képet is az előadóról – ha eközben nem látom, hogy Dánia majd kiesik az asztala mögül, akkor fogalmam se lesz róla, hogy az előadó miért mondja a mélytengeri vonóhálók szembőségének tárgyalása közben: „Türelem, Dánia!”. És egyáltalán, a küldötteknek miért kell a helyszínen lenni? Na, nekünk is nagyjából ugyanazért.

10.   Ha tudja a tolmács a nyelvet, akkor könnyű, sőt egyenesen unalmas munkája van, ami egyáltalán nem kreatív, mert csak el kell ismételnie, ami már elhangzott.

Ezt direkt a végére hagytam, hátha a fentiek után nem kell magyaráznom...

Esetem a Malév-csőddel

Az angliai tanulmányút után csupa pozitív energiákkal, és eddigi fennállásom legjobb angoltudásával tértem vissza a brüsszeli főhadiszállásra. Most már csak szülinap-ünneplések vannak, na meg két hét mentális felkészülés az angol vizsgára, jó lesz ez – gondoltam nagy naivan – vagy legalábbis tűrhetőnek látszik. Szombat reggel kikerestem magam a kétheti szennyes alól, megejtettem egy kétfordulós bevásárlást, egy nagyobb takarítást, némi szépségápolást, saláta- és szendvicsgyártást, és három mosást. Ebből az utolsó közben a gép feldobta a talpát, Maria megpróbálta megszerelni, erre elárasztotta az egész mosodát. Mire magamhoz tértem, meg is szólalt a csengő – igen, aznap este nagyszabású szülinapi házibuli volt nálam. Fantasztikus volt, szívmelengető, hogy milyen szuper emberek vesznek itt körül! Napokig mosolyogtam utána :) és Fruzsi profiterol-tortájáról külön itt is meg kell emlékezni: feledhetetlen volt!

A vigyor ugye péntek reggel 8-ig tartott... Hát persze hogy aznap este mentem volna haza a 20:20-as Malévvel, két hét késéssel sort keríteni az otthoni ünneplésre. Naiv ébredés: hurrá, aludtam eleget, most szépen hozom a csúcsformámat a délutáni angol képzésen, aztán irány haza. Csúnya kijózanodás öt perc múlva: nem mész te sehova se ma, se később. Fél nap merev pánik: hogy jutok haza most azonnal, mi lesz az összesen 4 pár Malév-jegyemmel (kisebb vagyon), és mégis hogy fog működni innentől az élet (a többi légitársaság menetrendje az én munkarendemmel kb használhatatlan)? Az ügyintézésben mérsékelt eredményekkel jártam, majd erőnek erejével összeszedtem magam, és bementem kiképzésre. Isteni időzítés volt ez, az Angliában feltuningolt nyelvtudásomat prímán ellensúlyozta, hogy alig voltam magamnál - nyilván hogy kilogramm helyett kilométert írtam fel és tonnát mondtam, meg ilyenek. Hazafele jött a nap slusszpoénja: gondoltam, ha már itt ragadtam, elmegyek edzésre. Közben viszont leesett 2 cm hó, amitől Belgium megbénult. A belgák ugyanis nem ismerik a téli gumit (most őszintén: normálisak?!), na mire kibattyogtam a megállóba, már állt az ország történetében rekord 1200 km-es dugó. Amikor mondták, hogy a buszhálózat ahogy van feladta, hazabattyogtam, és üzentem egy csoporttárssal a tánctanárnak, hogy nem tudok menni. Mire csoporttárs visszaír: „de ma egyébként is elmaradt volna az óra!” OK, úgy látszik, ma már nem lehet ártani nekem, ez megnyugtató.

A szombat reggeli napsütésben ismét pozitív gondolkodást erőltettem magamra: irány a délutáni Wizz Air gép, majd Liszt Ferihegyről még épp befutok a kettes számú szülinapi bulimba. Ekkor viszont Budapesten szakadt le a hó: 6 órát töltöttem a Charleroi-i, mocskos, és általában is nagyon színvonaltalan fapadosreptéren a gépre várva, ami 17:40 helyett végül 21:40-kor szállt fel velem. A kijelzőn óránként jelent meg újabb, odébb tolt időpont. A harmadik verziónál szépen összeírtam, kiknek kell szólni, hogy ne induljanak el este, majd e szomorú telefonok után az angoltanulásba temetkeztem (ld. mentális felkészülés a retúrvizsgára, oh yeah). Végül vasárnap lett, mire hazaértem (hajnali 1), és hétfőn délben indulhattam vissza: szóval a két méregdrága repjegyemmel épp annyit voltam otthon, hogy megegyem a tortát, meg hétfő reggel bebattyogjak az OTP-be egy halomnyi Malév-papírral, legalább bejelenteni a kárigényemet. Ja, slusszpoénja ennek a napnak is volt: reggel felhívtam Brüsszelt és a beosztástervezőket, hogy ugyan készenlétben vagyok, de azért szólnék, hogy legyenek már olyan drágák és hagyjanak is így, merthogy a Malév meg a hó miatt Budapesten ragadtam. Hát nagyon drágák voltak, azonnal levontak egy szabadnapot, igen, marhajó, a szabimat én is épp arra gondoltam áldozni, hogy Charleroi-ban ökölharcolok mindenféle primitív népekkel a transzferbuszra való felférésért.

Hát ilyen mély szinten vagyunk mostanság, egy héttel az első angol vizsga előtt. Javaslom, hogy ezt a februárt vigye az ördög valahova jó messzire, mondjuk csődbe, és szépen írjuk ki a márciust ;)