Újra ellátogatott hozzánk az ELTE tolmácsképzőjének az aktuális végzős évfolyama, és idén is nekem jutott a feladat, hogy foglalkozzak velük egy napig.
Találkoztunk is reggel a megadott helyen. Persze késők és másnaposok a csapat alaptartozékai, nem gond, még mindig jobb volt a helyzet nálunk, mint a BME-s bandával, akit a kolléganő előző nap kalauzolt: ők azzal indítottak, hogy az egyik lányt amint megjöttek a városba, kirabolták, szóval irány a követség (ja, ez motivációs látogatás a diákoknak, gondolom az illetőnek mindjárt marhára sok kedve lett ebbe a városba költözni). Na, bevettük a Tanács épületét és beköltöztettem mind a 14 diákot az üres kabinokba. A következő másfél órában egyszerre próbáltam elég fülhallgatót és széket varázsolni, dokumentumokat nyomtatni a megfelelő nyelveken, meg magyarázni a berendezésről, a munkáról, a vizsgákról és minden egyébről. Mire mindenkinek volt mindene és tudott mindent, és én is leültem nagy kíváncsian belehallgatni, hogyan is boldogulnak a gyakorlással, az ülést berekesztették. Így a jó kis menzás ebéd után (=ők ettek, én meg beszéltem) kezdhettem az egész mókát elölről: újabb ülés, fülesek, székek, dokumentumok – ahelyett, hogy délután már békésen szunyókáltam volna a sarokban. Nem baj, olyan kis helyesek és hálásak voltak, hogy vidáman szaladgáltam egész nap, mint pók a falon.
Tavaly ez a bizonyos nap elementáris erővel hatott rám, mivel először voltam abban a helyzetben, hogy a pár évvel ezelőtti önmagam tizenegynéhány példányban bámul rám úgy, mint valami fura zsenire, és sorolja azokat a kétségeit, amiktől én is évekig szenvedtem anno. Idén már inkább az lepett meg, hogy egy év alatt mennyire megszoktam azt a világot, ami első (pár) ránézésre hihetetlen keménynek tűnik - na jó, gyakran az is, csak idővel megtanulja az ember túlélni. Jó példa erre a változásra a nap legmulatságosabb momentuma, amikor az egyik kis tolmácspalánta döbbenten megállapította a szemközti magyar kabinban dolgozó kolléganőről: Orrot fújt közben!!! …Neki erre van ideje?!
Tavaly még vele csodálkoztam volna. Idén már blazírtan közöltem: áh, van itt olyan kolléga is, aki szinkrontolmácsolás közben sms-ezik, meg olyan is, aki megbeszéli a pincérrel, milyen kávét kér, miközben a magyar minisztert tolmácsolja idegen nyelvre, és rajta a világ füle. Jövőre már csak az lepne meg, ha magam is itt tartanék (kizárt).
