Nyár 2.0, továbbfejlesztett változat

Tavaly nyáron szám szerint két hibát sikerült elkövetnem, ebből az első az volt, hogy hetekig vacogtam itt a sötét belga ég alatt az esőben, 15 fokban, és vártam, hogy hazamehessek, miközben már mindenki napos balatoni fotókról integetett a facebook-on.

Jó, idén akadt egy karib-tengeri vakáció márciusban, így azóta a szervezetem kevésbé követelte a nyarat, de sebaj, menjünk biztosra. A hazaindulás előtti - előre gyaníthatóan kritikus - hétvégére tehát barcelonai kiruccanást időzítettem egy kedves kolléganőmmel. Csodajó volt: napfény, Gaudí, hangulatos esték tapas-szal, gintoniccal/sangriával, na és a tenger, hmmmm... A kolléganő Barcelona-rajongó, így már megint privát idegenvezetőm volt (pont mint Gyöngyvér Rómában) :P Mellé vidámparkrajongó is, az ilyeneknek pedig nagy szerencse egymásra találni, mivel nemigen bővelkedünk olyan épeszű ismerősökben, akik egyrészt felimádkozhatóak a legvadabb hullámvasutakra, másrészt még élvezik is.

Hát innen ugye nem vágyik haza az ember, meg is veregettem a kis vállam a príma szervezésért. Maradt 5 Brüsszelben leülendő nap, ezalatt szépen véglegesítettem az otthoni menetrendet - többkörös emailes és skype-os konzultáció lezárva... - elintéztem a maradék intéznivalókat, és ugyan még dolgoztam 1 darab embertelen ülésen (bankszanálás, eszközelkülönítő eszköz, szavatolótőke és más finomságok reggel 10-től este negyed 7-ig), de aztán csak kifogyott alólunk a munka. Szezonzárásnak ott van még egy képzés pénteken, aztán nyomtatom azt a beszállókártyát :)

Ja, majd' elfelejtettem: a másik rossz ötlet meg az volt tavaly, hogy hazacipeltem mindenféle angol és holland nyelvkönyveket. Nem tudom, miért lepett meg, hogy egyetlenegyszer sem nyitottam ki őket, de ebből is tanultam: idén már karibi rumot viszek haza. Egyrészt ezt biztos ki fogom nyitni, másrészt meg nem kell majd visszahozni.

Szuper nyarat mindenkinek!

Nyár 1.0

Mostanában azzal foglalkozom, hogy felváltva próbálok dolgozni és vakációt színlelni: hétvégét Brüsszelben nyáron nemigen érdemes tölteni, pláne, ha mindig akad valami fogunkra valóbb program. Először is hazaugrottam strandolni egyet, mert kis hazánkban ilyentájt minimum 10, esetenként 20 fokkal van több. Elvinni anyut a kedvenc helyére a Velencei-tóhoz - nagybetűs élmény :) Aztán meglátogatott a kishúgom - az is :) Egy egész hétig igyekeztem szórakoztatni, szerencsére arra a víkendre az időjárás is összekapta magát. Egyik nap a kedvenc belga városom, Gent volt műsoron, másik nap pedig Zeeland (Dél-Hollandia) és egy jó kis bringatúra a lányokkal. Isteni volt!

Aztán ahogy kihúztam Anett alól a vendégágyat, máris akadt rá vevő: letáborozott nálam egy átmenetileg "hajléktalanná" vált kolléganőm. Folytatódott tehát a móka-kacagás, pláne, hogy együtt mentünk a brüsszeli Madonna-koncertre. Még sosem láttam Madonna-showt, márpedig ilyent egyszer látni kell. Teljesen most sem sikerült, de ha lábujjhegyre álltam és akadt rés a tengernyi fej közt, akkor meg-megpillanthattam a pop királynőjét úgy két centis kiadásban. A többi időben meg ott a kivetítő... A nap ötlete pedig az esőköpeny volt, amiért két órát rohangáltam a gusztustalan belvárosban (ki is tört rajtam a brüsszeldepresszió vagy fél napra) - erősen megérte, mert végig ömlött az eső. A végére még Madonna haja is csapzott volt. De neki mindegy, félistennő és kész.

Másnap elvonult a kolléganőm, én meg két hét vendéglátóskodás után átcsaptam vendégeskedésbe, és elvonatoztam a hollandiai ismerősökhöz a hétvégére, Alphen aan den Rijn-be. Szombaton Gouda volt műsoron, és minden ami sajt (múzeum, mérőház, piac, kóstolás, vásárlás), vasárnap pedig Amszterdam. Kulturális programként most a Rembrandt-házat iktattam be, igazán impresszív. Ezen kívül meg lődörögtem, élveztem a mesés csatornapartok hangulatát, és mindenféle holland kacatot vásároltam. Na jó, nem delfti kékfestés-utánzatú műporcelánpéniszt hógömbben (még mindig megdöbbent, mik vannak ott), DE vettem egy nagggyon menő, fapapucs alakú :) plüss mamuszt (éljen a nyugat-európai nyár)! Gondolkoztam egy igazi holland fapapucson, nyilván jól menne a belga fapadlóhoz, és az életben többet nem lehetne kiadni az alattam lévő lakást, de aztán a nemzetközi béke érdekében maradtam a szőrmók változatnál. Rózsaszínben :P

A hétvége nagy felfedezése pedig, kérem szépen, tadáááámmmm: belga akcentusom van!!! Mármint hollandul. Erősen remélem, magyarul és angolul nem :D Már a vendéglátóim ezzel kezdték péntek este, hogy jéé, már hallani, de nekik még nem hittem, ááh, biztos csak bókolni akarnak (=beszélek olyan jól, hogy egyáltalán meg lehet különböztetni). De aztán vasárnap váltottam pár szót az amszterdami virágpiacon egy több mint gyanúsan vidám eladóval, akitől szintén megkaptam, hogy belga akcentust hall - ki tudja mi egyebek mellett persze, szóval lehet, csak jó volt a cucc - hát mi ez, ha nem hivatalos megerősítés?!

Kérek új szomszédot :)

Nem elég, hogy nyár van, és hogy ez legalább heti fél nap a belga időjáráson is megmutatkozik, minden jót lehet fokozni: elköltözött az alattam lakó! Ez persze avatatlanoknak nem biztos, hogy elsőre sokat mond, főbb paraméterei tehát: párizsi francia orvostanhallgató zűrös magánélettel. A zűrös magánéletet hétköznaponként éjfél és hajnali 2 között gyakorolta, ekkor vagy skype-on kiabált hozzátartozóival, vagy élőben, pont amikor én épp elaludni próbáltam. Angolul egy hangot nem beszélt, ezért sajátos morzeszerű nyelven kommunikáltam vele a fapadlón át:

- két kopp = hallom ám!
- négy kopp = csönd legyen!
- hat kopp = KUSS A FENÉBE IS, VAN AKI OLYAN MUNKÁT VÉGEZ HOLNAP, AMIT TE EL SE TUDSZ KÉPZELNI!!!

De igazán a mosási szokásaival idegesített fel. Itt érdemes mesélnem a belgiumi élet egyik jellegzetes tartozékáról, a mosodáról. Az ilyen tipikus régi házakban, mint amilyenben én is lakom, csörög a hűtő tetején az olívaolajas meg a balzsamecetes üveg, és ugrálnak az íróasztalon a tollak, ha a fölöttünk lakó kicsit is erőteljesebb léptekkel szeli át a nappaliját. Ergo az épület biztosan nem bírna több mosógéppel. Van viszont a félemeleten egy erre a célra kialakított helység közös mosógéppel, szárítóval, fregolikkal és vasalóval. Szerencsés vagyok, egyrészt mert egyáltalán van saját mosodánk (itt a fél város nyilvános mosodákba jár), másrészt meg mert nem is fizetős (lakásnézőben anno láttam olyat, hogy húszcenteseket kell dobálni bele). És hát mivel négylakásos a házikó, amiből a földszinti tulajnak azért mégiscsak saját mosógépe (sőt, mosógépgyáros pasija is) van, a 3 bérlőnek kell csak osztoznia a közösön.

Mindössze két alapszabálya van a mosodánknak:
1. a centrifugát nem csapatjuk 1400-on, mert két emelettel feljebb leesik a kép a falról
2. a közös kék lavórt nem visszük el szennyestartónak, lábat mosni, stb, mert arra kell, hogy ha lejárt egy program, az illető viszont nem jött teregetni, akkor a következő egy mozdulattal kiemelheti a lavórba a vizes ruhákat, és kezdheti a saját mosását.

Barátunknak természetesen egyiket sem sikerült betartania. Az elsőről annyit, hogy Maria rikító sárga papíron direkt kiírta neki franciául, nyomtatott betűkkel, de nem fogta fel. A másodikról meg belátom, hogy összetettebb értési készségeket kíván (bár, vö. orvosi egyetem...), de az volt a bosszantó, hogy pont ő felejtette állandóan a ruháit a gépben, a lavórt meg a lakásában. Ha nem akartam az alsógatyáit teregetni (...szerintetek?), akkor napokig nem tudtam mosni, amíg ráébredt, hogy ki kéne pakolni a gépből. Sürgős esetben beküldtem Mariát a lakásába, hogy erőnek erejével lopja vissza a lavórt legalább.

Egyszer meg elvitte egy fölsőmet - gondolom összefogta a saját cuccaival, bár pasi, a fölső meg magentaszínű volt... Azt visszaszerezni három hét alatt sikerült úgy, hogy akkor már két hete rá volt ragasztva a mosógépre egy nagyméretű, színes rajz az adott ruhadarabról, némi hiábavaló angol üzenettel körítve.

Sanszos, hogy nem fog hiányozni, de persze várjuk meg ezzel, ki költözik a helyére... Na, brüsszeliek?

Panaszkodás meg dicsekvés (szóltam előre!)

A múltkori bejegyzésemre szerető édesapámtól megkaptam, hogy most panaszkodom vagy dicsekszem? Egyik sem volt a célom, sőt, tudat alatt ettől a két véglettől tartva szoktam is gondosan lektorálni magam.
De persze újra önvizsgálatot tartottam, és rájöttem, apu azért valahol fején találta a szöget. Ha az ember (lánya) a világ legnagyobb tolmácsszolgálatánál köt ki Brüsszelben, akkor egyszerre lesz nem hétköznapian nehéz dolga és nem hétköznapian jó sora. Innentől kezdve pedig lényegében bármit mesél, azzal rögtön vagy panaszkodik, vagy dicsekszik. Nem? De. Nem is olyan egyszerű, ugye?

Az önvizsgálat után tehát felhatalmazva érzem magam, hogy arról is írjak végre, amiről mostanában szemérmesen hallgatok, igen, a kiképzésemről. Úgy húsvét óta foglalkoznak velem újra nagy boldogan (?) a trénernek kijelölt kollégáim, most már szinkront gyakorlunk magyarról angolra.

Nézzük akkor előbb a panaszkodást. A szinkronnál ugyebár belép az időtényező. Nem elég, hogy végre kipofozta az ember az angolját annyira, hogy jó sok gondolkodással, minden szót ötször megrágva a legszőrözősebb angol trénereknél is megüsse a lécet. Mostantól erre nincs idő, a tempót a beszélő diktálja. A dilemma pedig: vagy leverem a lécet nyelvileg, és jön a hosszas kritika a hibáimról, vagy végtelenül közelítem Erzsébet királynő angolját, de akkor képtelen vagyok tartani az iramot, és sorra hagyok ki mindenfélét a magyar beszédből, hogy behozzam valahogy a lemaradást.

Mivel az angol tréner nem érti az eredeti szöveget, ám a nyelvi teljesítményemről gyorsan meglesz a véleménye, könnyű belátni, hogy az utóbbi módszer kényelmesebb.

Így egész jól ellapítottam pár hétig, csak aztán elkezdett zavarni, hogy egyszer majd lesz egy vizsga, ahol nyilván ülni fog valaki, aki karikázgatja szépen a kihagyott infómorzsákat, nem beszélve a majdani ülésekről, ahol a küldöttek minden szavukat vissza akarják hallani angolul.

Kolléganőm azt tanácsolta, álljak neki magyar tévéműsorokon gyakorolni, majd akkor javul a tempóm. A parlamenti közvetítést ugyan tíz másodperc után hajtépős pánikban csuktam be, de a híradóból valami mazochista kedvemben 2x5 percet is kibírtam.

Ezen felbátorodva a pénteki tréningen innovatív kísérletet tartottam. Előre szóltam az aznapi trénernek, hogy a sebességre fogok hajtani, mielőtt még kiakadnak a mutatói a nyelvi produkciómtól. Ha egyetért velem, ugyan nézzük már meg, mire jutunk, ha nem szelektálom ki a beszéd harmadát.

Meglepő eredményre jutottunk - jaj most meg mindjárt dicsekednem kell, már tiszta stressz vagyok... Azt mondta, olyan jól tudok angolul, hogy feleslegesen aggódok, nem romlik az olyan sokat attól, hogy ha tartom a tempót. Szóval ne is agyaljak, csak mondjam szépen gyorsan. És hogy egyébként bárcsak neki (egy angolnak!) eszébe jutnának olyan kifejezések, amiket használni találtam. Óh, sok is ez már az én kis lelkemnek!

Teljesen fel voltam dobva, órákig vigyorogtam utána, aminek csak az egy órát késő, átszállós Lufthansa járat tudott véget vetni. Mert aznap este majdnem Münchenben ragadtam ám, és igen, akkor óriásit panaszkodtam volna. Hála Istennek, hogy ettől mind megmenekültünk ;)