Tejfürdő, meg a hét lúzere/hőse (kívánt rész aláhúzandó)

Már épp azon gondolkoztam, hogy a blogom meg a facebook-képeim alapján már mindenki biztos azt hiszi, itt éjjel-nappal buli van és más se folyik, mint a sör. Általában így is van, de azért nem mindig. Néha más is folyik, például a tej az Európai Parlamentről, meg a véres verejték a tolmácsokról.

 

Hétfőn ugye megjelent Brüsszelben néhány száz tejgazda, traktorokkal, pár tucat műanyag tehénnel és tejspriccelő automatákkal. A tejjel locsolták a rendőröket, az Európai Parlamentet és az utcákat, meg gumiabroncsokat is égettek, mert az jó, és nyilván hasznos is, ettől aztán az EU vezetői biztos mindjárt kinyitják a kasszát és dobálni fogják nekik a pénzt két kézzel...

 

Kedd reggel folytatták a mókát, elállva az uniós épületek garázsbejáratait. Mert persze ha több ezer asszisztens, jogász és miegyéb nem tud hozzáférni az autójához, az rendkívül hatékony megoldás - miközben az a pár vezető, akikre hatni akarnak ezzel, gondolom egy ilyen napon be sem jön, hanem távdolgozik a sokkal odébb fekvő birtokáról.

 

Én mindenesetre miután hétfőn 10-től este fél 7-ig kegyetlenül stresszes és nehéz miniszteri ülésen tartottam a frontot, aminek minden perce maximális agymunkát, önfegyelmet (még mosdóba sem mindegy, mikor megy az ember), és másodpercenként úgy féltucat döntést igényel, kedd reggel - ugyanezen ülés második napján - dudáló traktorkonvojra kelhettem, és gondolkozhattam, ugyan kiléphetek-e az ajtón anélkül, hogy lelőnének egy tejágyúval. Kimerészkedtem, majd vígan üléseztünk este negyed 8-ig.

 

Alaphelyzet: T. Miniszterek az ülés zárónapján este fél 6-kor végtelennek tűnő, sokkörös vitába kezdenek, a tolmácsok összenéznek, és megállapítják, hogy ha nem lesz vége azonnal, akkor mindhármuknál beáll az agyhalál. Van abban valami felemelő, amikor ezután összeszorított fogakkal és igazi csapatszellemmel helytállnak, végig. Az utolsó egy órában már nem aszerint dolgoztunk, hogy kinek a húsz perce van épp soron, hanem aszerint, hogy melyikünk legerősebb nyelvén beszélnek, és melyikünk bírja épp legjobban. Párpercenként vettük el egymástól a mikrofont: anélkül, hogy osztozkodtunk volna a munkán, mindig tudtuk, mit tegyünk, és minden lélegzetvételnyi szünetben mondtuk egymásnak, hogy ezt most már kibírjuk... Amikor az utolsó hozzászólásra - a leendő ír elnökség ír akcentusban, csukott szájjal, hadarva ismertetett, számokkal és dátumokkal tűzdelt jövő évi munkaprogramjára - elvettem a mikrofont a kolléganőtől (pedig akkor már tudtuk, hogy öt perc van hátra) akkor ő nem az asztalra ájult, hanem ugyanúgy koncentrált tovább, mintha dolgozna, írta nekem az összes számot és mindenben segített. Fantasztikus kollégáim vannak!!!

 

Arra csak késő éjjel, a rohanok-de-odaérek moziból is visszakerülve jöttem rá, hogy valójában az történt, hogy én elfelejtettem aznap hazamenni munkából :D Úgy volt ez, hogy még régebben igényeltem egy garantált estét, ami praktikus megoldás: ha az embernek programja van és kér ilyet, akkor fél 7-kor hazamehet, bármi is történik. Na amiért korábban kértem ezt, az közben elmaradt, és nem csak töröltetni felejtettem el, hanem mivel az ülés olyan durva volt, amilyen, még kihasználni is.

Este 11-kor ránéztem a programomra, hogy tényleg mennem kell-e másnap reggel is, na és ott virított, hogy én szerencsétlen, egyrészt feleslegesen küzdöttem végig az utolsó háromnegyed órát, másrészt erről még csak tudni sem fog senki, mert a program szerint 18:30-kor távoztam. Ennyit arról, hogy hátha másnapról kivesznek.

 

Ha már ilyen lúzer voltam, igyekszem azzal vigasztalni magam, hogy megmentettem a

csapatszellemet, és ott voltam a fantasztikus kollégáimmal. Értem én, hogy véletlenül, de akkor is! :))

Meg persze hogy legalább a traktorok eltakarodtak addigra. Ha pedig csütörtökre lemossák a Luxembourg teret, akkor tej helyett újra a sör fog folyni.

 

Már ez is megy: buli 20 belgával

Ismét mérföldkőhöz érkeztem: vasárnap megvolt az első csapatbuli, amire már én is hivatalos voltam :) Konkrétan lakásavató formáját öltötte, a kortárstánctanárnál. Ez volt csak az izgalmas projekt!

 

Adott ugye összeszokott, nyelvileg egységes csapat, tucatnyi fellépéssel és bulival a hátuk mögött: közös élmények, poénok, szenvedések és örömök. Ijesztő még belegondolni is, hogy ha otthon a Laukriszben hirtelen megjelent volna valaki, aki úgy középfokon tud magyarul, vajon mihez kezdett volna a csapatbulikon. Nem hiszem, hogy értette volna, miért nevet mindenki már előre, amikor Zsuzsikára kerül a sor a karácsonyi ajándékosztásnál, vagy hogy Janka mégis miről beszél, amikor csőröz, báboz, diótörő, meg a többi... Szóval elég alacsonyan szállt az önbizalmam, de egyszer csak el kell kezdeni. Ha nem megyek velük sehova, attól még nem leszek szimpatikus(abb) - meg hátha edzésen kívül se emberevők...?

 

Miután egész héten azon paráztam, hogy a sarokban fogok ácsorogni egyedül, sok hasznos jótanácsot kaptam a hozzám közel állóktól, onnantól kezdve, hogy dicsérjem meg a tapétát, odáig, hogy csak annyit tudjak kérdezni, hol a Kriek? (meggysör), akkor nem lesz baj :D

 

Apropó meggysör, tépelődtem azon is, mit vigyek. Ez azért tanulságos, mert ráébresztett, mennyire nem ismerem a belgákat így két év után. Isznak ezek egyáltalán gyümölcsös sört, vagy köszönik, de az a turistáknak való? Szerencsére volt közös ajándék a vezetőtanár szervezésében, abba be lehetett szállni, italt meg végül nem vittem, nem bírtam kitalálni, mi lehet a menő náluk így vasárnap délután. A mit vegyek fel kínzó tematikájába itt már most inkább bele se fogok :D Már csak azt reméltem, extra megaláztatásban nem lesz részem, és nem találják ki, hogy Activityzzünk vagy Scrabble-özzünk, nyilván hollandul.............

 

Erre szerencsére nem került sor, sőt, senki nem vitt semmit, úgyhogy jó voltam. A mit vegyek fel is felesleges kérdés volt, a fele edzőruhából se öltözött át. Gyümölcsös sört tényleg nem ittak, inkább gyümölcsturmixot, milkshake-et és némi pezsgőt. Hollandból meg a másik külföldi, a spanyol csaj még nálam is kevésbé van képben, ilyen téren a nagy megkönnyebbülés akkor jött, amikor előkerült A szürke 50 árnyalata című könyv, és evidens volt, hogy az lesz a legviccesebb, ha vele olvastatnak fel belőle, mert neki nem lesz fogalma róla, hogy mit beszél, nem nekem. Huhh.

 

Nagyon vidám banda amúgy, eleve legalább annyit nevetnek, mint csacsognak, így ha egyszer elkapja a fonalat az ember, akkor egy ideig nincs gondja :D Emberileg pedig minden reményemet felülmúlta a délután: hogy egy ilyen összeszokott csapat, ahol tizenéves barátságok vannak, ilyen nyitott és kedves legyen...?!?! Ahhoz képest, hogy el se akartam menni, a végén legszívesebben jól megmondtam volna a tanároknak, hogy le a kalappal, hogy ezt így összehozták, ilyen egy igazi csapat! Lassan kezdem elhinni, hogy jó lesz nekem itt :)

 

Ja, legalább a gofriról kiderült, hogy nem csak a turistáknak szánják:

 

 

Sztrájk és sör, illetve Brugge bolondja(i)

Először is tisztelettel jelentem: megértem itt az első sztrájkomat. Mármint nem az első olyat, hogy mások - pl buszsofőrök - sztrájkolnak, azzal tele a padlás, hanem hogy mi, eurokraták.

 

Erről szólhattak akkor mostanában azok a hírlevelek, amiket nagyjából két éve szorgosan törlök. Idekerülésem után naivan és döbbenten láttam, hogy napi 2-5 olyan e-mailem érkezik, amiben különböző szakszervezetek hosszasan taglalják, hogy nekünk itt milyen szörnyű. Így a munkakörülmények, úgy a szerződések, a fizetésünkről nem is beszélve, a Bíróság is kimondta, hogy így meg úgy hallatlan, ahogy itt velünk bánnak. Eleinte képtelen voltam elszakadni a gondolattól, hogy ugyan mi lett volna abból bármelyik otthoni munkahelyemen, ha valaki naponta ilyen szösszeneteket küldözgetett volna körbe?! :) Aztán megszoktam, hogy van, ahol ilyesmit is lehet és kész, azóta olvasatlanul törlés.

 

Így aztán a sztrájk előtti napon értesültem a belső hálózatunkról, hogy nekünk ám nem muszáj bemenni másnap. Tolmácsoknak persze még sztrájkolni se olyan egyszerű, ha ugyanis készenlétbe vagyunk beosztva, és a h&m-ben próbálgatunk ruhákat / a nappalinkban dvd-zünk, nyelvtudásunkat tökéletesítgetjük, aránylag nehéz megállapítani, hogy dolgozunk-e (csak ilyen rossz nekünk közben) vagy sztrájkolunk. Így aztán a munkavágytól buzgóknak e-mailben kellett nyilatkozni, hogy ők pedig szívesen bemennek, ha kell.

 

Hmm, dilemmás. Egyrészt azért még egyszer sem ettem itt eddig hó végén száraz kenyeret, szóval azzal együtt is erősnek éreztem az akciót, hogy jövőre el akarnak venni 3 szabadnapot tőlünk. Másrészt viszont épp a sztrájk reggelén jött édesapám látogatóba, szóval nagyon csábító volt egy nyugodt nap, amikor nem kell a telefont lesni, hogy behívnak-e vagy sem. Végül jó kislány voltam arra játszottam, hogy majd sztrájkolnak elegen a többiek ahhoz, hogy úgyis elmaradjon minden ülés, így jelentkeztem munkára. A módszer bejött, nyugodtan kirándultunk egész nap, és így legalább az amúgy nyilván szörnyű béremet is megkapom.

 

Mechelenben jártunk tehát, ahol megmásztuk a 130 m magas templomtornyot - én már harmadszor ám! - élveztük a kilátást, sültkrumpliztunk, és teáztunk/forrócsokiztunk a mesés főtéren.

 

 

Aznap este el is fogyott a 3 napra szánt sör a hűtőből, de másnap úgyis a Deliriumban folytattuk. Vidám hétvége volt ez, mivel pont Fruzsinak és Beusnak is vendégei voltak, így nyolcan kóstolgattuk a csapolt belga finomságokat. Vendégeink nagyon szórakoztatóak voltak, talán a gyengébb otthoni sörökhöz lehettek szokva :D A díjnyertes beszólás apué volt, az asztalunktól épp távozó hölgypárnak: See you later, aligator :) mire az egyik visszafordult, hogy tessék?! de hajszálra úgy vigyorgott közben, mint egy igazi aligátor, így apu ijedten finomított: see you later, elevator! A hölgy ekkor meg azt nem értette, mit akar vele apu egy liftben, de aztán elsodorta őket a tömeg.

 

Szombat reggel talányos volt, hányan szedik össze magukat a Brugge-be menő, már az este során eggyel későbbire korrigált vonathoz, de végül mind a nyolcan befutottunk. A sötétszürke ég ellenére fél Brüsszel ott tolongott előttünk, ráadásul Fruzsiék már sorra kerültek az automatánál, de az a 4 jegyük helyett csak 3-at adott ki, úgyhogy végig kellett várni a sort az ablakhoz is. Bemutató vendégeinknek belga ügyintézésből: Vasúti Alkalmazott tétován matat, elmegy, visszajön, lefénymásolja a meglévő 3 jegyet, másik odajön és ordítozik vele, megint elmegy, visszajön, összetűz pár papírt, bekéri Fruzsi személyi igazolványát, újra tétován matat, majd mielőtt szólnánk neki, hogy már ne is siessen, mert lekéstük a vonatot, nagy diadalittasan előadja a jegyeket. Szaladás, vonatelérés. Kalauz amúgy nem jött se oda, se vissza.

 

Brugge-ben már voltam párszor, így hogy én is lássak már valami újat, elvittem aput a Halve Maan sörfőzdébe, ami a 6. generáció óta működik családi vállalkozásban a meseszép belvárosban. A 40 perces vezetés során végignéztük az egész gyárat, nagyon meredek létrákon fel-alá a különböző berendezések közt, és kimentünk a tetőre is (ld Sörgyári Capriccio) ahonnan gyönyörű kilátás volt:

 

 

 

Majd járt egy pohárka az ott készülő négy sör közül a Brugse Zot (=brugge-i bolond) világosból, ami finom, frissítő sör, belga mércével nem is erős, azaz 6%-os. Végül ebédelni is maradtunk náluk. Az étlapon csupa flamand specialitás szerepelt: nyúl, barnasörben sült csülök, illetve steak borsos szószban. Utólag bánom kicsit, hogy nem nyulat ettem inkább, mert a steak továbbra sem a kedvenc kajám, bár meg kell hagyni, majdnem teljesen átsütötték (azaz hollandtudásom már alkalmas a túlélésre: heeeel goed doorbraten, alstublieft). Apu persze megkóstolta a főzde legerősebb produktumát is, a 11 százalékos extrasötét Straffe Hendriket. Ez nekem már fogyaszthatatlan volt, neki viszont élete legjobb söre, és a délutáni mókáról is gondoskodott.

 

 

Apu a sörfőzdében ugyanis jól belejött a mászkálásba, így amíg besétáltunk a többiekkel találkozni a belvárosba, próbáltam megakadályozni, hogy mindenre felmásszon fényképezni (kőbabák, párkányok...), aztán az 1000 éves főtéren át csak eljutottunk nyaktörés nélkül a többiekig, és megindultunk újra csapatostul, a malmok felé. De aztán egyszer csak szólnak a többiek: nézd, édesapád már hol jár! :D

 

 



Végül a bónusz: egy kép a bandáról, amin mindenki rajta van, sőt, decensen viselkedik.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Félidő meg repkedés

Félidős értékelés készült rólam, akárcsak minden valamirevaló uniós projektről. Arról mesél, hogyan is haladok a magyarról angolra tolmácsolás rögös útján a bevethetőség felé. Lényegében most már minden szép és jó, még a kiejtésem is, de azért egy londoni tanulmányút még rámfér - ez konkrétan a legjobb eredmény, amit csak beleírhattak :)

Állítólag csak az a baj velem most már, hogy túl nagy csúszással követem a magyar beszélőt, dolgozzak tehát azon, hogy ne maradjak le annyira. Na ezzel feladták a leckét, miért is? Vegyünk egy jellemző magyar mondatkezdést:

 

A 8921/734 számú anyag tegnap megvitatott függelékét módosító, az Európai Parlament által múlt héten véleményezett szövegjavaslattal Magyarország egyetért...

 

Sajnos a tudomány mai állása szerint olyan angol nyelvtani szerkezet nincs, amivel ne kellene megvárni azt a szót, hogy szövegjavaslattal (igen, hátulról a harmadik). Addig vagy el sem kezdjük, vagy háromszor futunk neki, mert mindig kiderül, hogy nem lehet kijönni belőle angolul, szórendileg. Szóval a bevált módszerem, hogy kivárom, amíg a beszélő kimondja a bűvös szót, utána pedig szépen sorba rendezem, amit addig megjegyeztem. Már épp büszke is voltam magamra, hogy több gigabájtot tudok tárolni hosszú másodpercekig, hogy aztán a megfelelő pillanatban gyönyörű, helyes angol szórendet varázsoljak az egészből. Bravúr ám ez, na, ha valakinek nem lenne világos úgy rögtön :D

 

A trénerek szerint viszont biztos, hogy kifelejtek valamit abból a sok mindenből, amit későbbre tartogatok; meg azért sem jó ez így, mert amennyit a kezdéssel várok, annyival később fogok végezni, és az angol csatorna meg rég kellene a következő tolmácsnak (aki mondjuk görögből, vagy litvánból fordítana angolra, mert a görög / litván beszélő közben már rég mondja a magáét).
Kifelejteni ugyan nem sok mindent szoktam, ha mégis, akkor is még mindig jobb az eredmény így, mintha háromszor buknék bele csak a szórendbe. A csatorna átadása tényleg trükkös (mert ám nekünk itt eszement kapcsolgatást is csinálni kell, miközben szinkronban tolmácsolunk - nagyjából annyira "egyszerű", mintha űrhajót vezetnénk...), de a hozzászólás végén azért szoktam figyelni, hogy ne sokkal a beszélő után végezzek.

 

Azért így a jelentés nyomán a következő tréningen mindjárt meg is próbáltam jobban menni a beszélő után (mi ezt úgy mondjuk, hogy rátapadni :D), ami kritika, az mégiscsak kritika, pláne nálam profibbaktól. Az eredmény:

 

"Ugye azt a mondatot nem gondoltad komolyan, hogy ... ?"

 

Nem én, csak mentem a magyar után. Hogy miért is vonzanak engem ilyen lehetetlen feladatok?!

 

De ha valamitől neurózist kapok egyszer, az mégsem a szinkrontolmácsolás lesz, bármiről bármire, hanem a légiközlekedés. Már minden jómadár légitársaságról betéve tudom, mit lehet náluk és mit nem, hány órával/nappal indulás előtt kell becsekkolni, hány oldalas beszállókártyát kérnek hány példányban, amit melyiknél szabad kétoldalasra nyomtatni és melyiknél nem. Agybaj. Váratlan pillanatokban mégis megfagy a vér az ereimben, ha mondjuk épp egyoldalas a beszállókártyám: pff, jön a 60 euró büntetés, nincs meg a másik lap.

 

Most vasárnap pedig megismerkedtem a Ryanair legújabb találmányával. Nagyon vártam, mit fognak csinálni télen ahelyett, amit nyáron, hogy kiállítanak minket a placc közepére vagy fél órára, amíg megjön a gép, megszerelik, kiszáll a nép, és végül beszállunk. Na most felhúztak egy sörsátorszerű izét. Odáig is el kell ugyan gyalogolni, meg onnan is a gépig, de a sörsátorszerű izében közben még sorbaáll kicsit az ember, na és azalatt melegítik felülről ilyen vörös lámpákkal, mint a csirkéket. A legjobb meg, hogy a sörsátorszerű izéből a betonra festett színes csíkok vezetnek az egyes gépekig. Ezek viszont elég hosszan egymás mellett futnak, azaz több száz ember is állhat előttünk sorba, akikről ibolyánk nem lesz, hogy próbáljuk-e megelőzni őket, mert a pirosra gyúrnak és Milánóba mennek, a brüsszeli gép meg mindjárt felszáll nélkülünk, vagy ne, mert ők is kékek és előttünk állnak sorba. Az eredmény: fejetlenség, közben meg fázunk is, nagyon.

A sörsátorszerű izéről bővebben (jé, az index is így hívja):

http://index.hu/belfold/2012/11/06/sorsatorbol_indulnak_a_fapados_utasok/

 

Most aztán karácsonyig nem jut repülésből - se szabim, se munka utáni közvetlen járat - úgyhogy lesz időm gondolkozni az angol mondataimon. Viszont holnap jön édesapám, hurrá, a következő részben beszámolok, mi szépet látunk Belgium-szerte!