2013. december 20., péntek

Let it snow (oh no, don't)

Zárjuk ezt az évet is. Totál hihetetlen, hogy ez a negyedik „ilyen” karácsony, mindig megállok kiszámolni, hogy ha 2010-ben jöttem, akkor… … …akkor tényleg! Az őszi mélypontokat az utóbbi időben szerencsére felívelés követte: az Amerika-Hawaii álomutazást már csak az tudta tetézni, hogy közben megjött az új autóm J Ha végiggondolom, hogy ez összesen  4.5 hónapba telt, 2 szalon dolgozott rajta (nem tudom, ez rontott vagy javított a dolgok menetén), és amikor már botrányos volt a késés, akkor kaptam csereautót, de azt meg sikerült összetörnöm (kerek egy hónapig az anyósülésen jártam ki-be) akkor asszem elég az hozzá, hogy idegpróbáló projekt volt – úgy a térdműtét margójára, mintegy lazán odavetve – de most már enyém egy kívül tengerkék, belül bézs meseautó! Rendes nevén Gyöngyöcske, sőt, a beilleszkedés jegyében belga neve is van neki, Pareltje. Igyekszem én…


Ami pedig az „ilyen” karácsonyi időszakokat illeti, az idei azért más egy kicsit: első saját karácsonyfa... <3 Még tavaly, mikor a brüsszeli főtéren valami üvegtákolmánnyal szúrták ki a szemünket, megfogadtam, hogy legközelebb, a saját berendezésű otthonomban márpedig lesz fa. Nem érdekes, hogy két hetet nem vagyok itt, a belgák úgyis már december elején-közepén díszítenek, hát akkor én is (ld. igyekszem…) és akkor így két helyen is élvezhetem a szép fákat, kerek egy hónapig.



Amúgy az üvegtákolmányból akkora felháborodás volt tavaly, hogy idén Brüsszel is kénytelen volt normális fát állítani. Muhahaha. Nyilván azt is megnéztük, mert ugye a karácsonyi vásárba menés az hagyomány a lányokkal. Tény, hogy az óriáskerék alól Fruzsi idén először és utoljára;) elérte, hogy felmentsük, de csakis azzal az indoklással, hogy a Tomorrowland-en már pipáltuk ezt a programpontot idénre (más kérdés, hogy ki mennyire emlékszik rá), na meg azzal az ígérettel, hogy jövőre megint. Igazából azt kellett volna, hogy én is aláírassak vele olyan papírt, mint ők velem arról, hogy sátorozni fogok a Tomorrowlanden :P Aztán hagyomány még a forralt meggysör is, idénre meg ezt likvidálták a vásárból, de ilyeneken már nem akadunk fenn, főztünk magunknak nálam!


A vásárban egyébként is új kattanásunk lett: forralt fehérbor amaretto shottal benne :P Na és nekem azért a kerék se maradt ki, Alexandros kapható volt rá.


Munka-fronton a legviccesebb évvégi hír, hogy idén először megúsztam az éjszakai halászati tanácsot. Ez ugye minden december highlightja, amikor kb. hajnali 5-ig kell tízujjú nyálkásfejűekről, meg ezerféle, magyar ember számára megkülönböztethetetlen tőkehalról értekezni. Pláne olyannak, mint én, aki max a halrudat eszi, annál halízűbbet/halszagúbbat/kifinomultabbat nem. Nem is értettem egész az ominózus napig, hogy lehet ez, hogy én ebből kimaradtam, helyette ennek a mezőgazdasági és halászati tanácsnak a nappali műszakja jutott. De ott és akkor aztán kiderült, kapaszkodni tessék: idén nappal beszéltek a halakról! Őrület. Gondolom, mély nyomot hagyott a T. delegációkban (is), na meg a halügyi biztos asszonyban is a tavalyi reggel fél 7-es hazamenésünk, így idén az éjjeli team kerek 1 órát dolgozott, majd mindenki mehetett aludni. Na, ez az én formám, most kerültem a nappaliba, ahol idén először reggel 10-től este fél 7-ig tüskéscápa és társai… Sebaj, jó hír, hogy ezzel vége a litván elnökségnek, amiből eléggé elegünk volt már (nyext plíz), és jön a görög :) Ami meg majd meglátjuk, milyen lesz. Alexandros szerint katasztrofális, ő már csak tudja. Viszont reméljük, majd szállítja nekünk szépen a híreket az elnökséghez kapcsolódó jó kis görög rendezvényekről meg bulikról.

A jó hírek sorában pedig pillanatnyilag a lényeg: nincs hó. Ezt otthon karácsony körül biztos nem jutna eszembe jó hírnek nevezni, de itt maga a zen boldogság – mivel Belgium és repterei 2 cm-től azonnal megbénulnak, bennem már az évek alatt (hahaha, már ilyet is mondhatok itt…) győzött a pragmatizmus: vigyenek csak haza. Ott aztán let it snow:


De csak ott!















2013. november 29., péntek

In search of kerékvágás

No hát nem írtam egy ideje, amit az egyszerűség kedvéért most kényelmesen ráfogok arra, hogy végre kivettem a szorgosan gyűjtögetett szabadságomat és elhúztam a földgolyó túlsó felére. Hollywood - Hawaii - San Francisco körutazást tettünk kolléganő-barátnővel. Hát, most mondjam, hogy jó volt, vagy ezt mindenki gondolta amúgy is? Valami másik dimenzióban voltunk, és egyelőre nem látom jelét, hogy vissza tudnék illeszkedni lelkileg, vagy mentálisan ebbe az ittenibe. A 29 fok, óceánra néző szoba, érintetlen paradicsomi tájak, koktélok, valószínűtlenül kék víz, végtelenül kedves/barátságos emberek, teknősök, korallok, shopping, meg hasonlók után sajnos meredek romlás történt:

- 1 fok van
- sötét az ég
- újra nem angolul beszélnek körülöttem (ráadásul néha egyenesen franciául)
- végtelenül nem kedves/barátságos a buszsofőr/pénztáros/stb
- teknős/korall nincs
- ma reggelre kikapcsolták a tévémet
- haza nem jutok egészen december 22-ig (és akkor is csak ha nem felejtenek el jégtelenítőt rendelni a brüsszeli reptéren)
- dolgozni kell
- romokban a lakás
- mióta Flandriában lakom, nem volt brüsszeldepresszióm, hát most újra van.

Mivel vasárnap döntőzik a So You Think You Can Dance-ben egy táncos csapattársam (kb Megatánc, aki emlékszik ilyenre otthonról), a legsürgősebb teendő a tévé visszaszerzése volt. Hajnalhasadtával átutaltam az összeget, majd délben felhívtam a Telenetet, és elmeséltem nekik, hogy 1. az első számlát azért nem fizettem be, mert Bp-n hagytam a postaládakulcsomat és eddig tartott rájönnom, milyen szögben fér bele a kezem a nyílásba; a másodikat meg azért, mert külföldön voltam (Hawaii-ról bölcsen hallgattam); 2. ma reggel átutaltam mindent; 3. lehetne, hogy visszakapcsolják az adást? Kapaszkodni tessék: fél óra múlva volt tévém. Csak annyit mondok, hogy Flandria és Telenet (nem szeretném tudni, ez Brüsszelben a Belgacomnál vagy Budapesten a hogyishívjákmostnál mennyi időt vett volna igénybe).

A meseszép tenger pedig hiányzik ugyan, de ha minden igaz, hamarosan megvigasztalódom. Egyrészt már annak is örültem, hogy ennyi angol nyelvterület után végre sikerült egy tisztességeset tolmácsolni magyarról angolra a keresztmamám mellett ülve (ez eddig változatos okokból egyszer sem jött össze, nem tudom eddig mit gondolhatott szegény, mire kaptam én angol B-t). Másrészt a héten megyek vissza táncra, biztos a térdem is így gondolja... Aztán időközben visszatért Brüsszelbe Alexandros, és jön is ma este (vö. romokban a lakás...). Végül pedig meg ugye még júniusban rendeltem egy autót, és már egész letettem róla, hogy valaha megjön, de persze amíg Amerikában voltam, rámírt a szalon, hogy itt a számla, és hogy mutassam be a biztosítómnak. A jövő hét nagy feladata lesz kideríteni, hogy ez esetleg netán csak nem azt jelenti-e, hogy megjött a járgány (így röpke 5 hónap alatt)? De most irány a rendrakás, ld fentebb ;)

2013. október 15., kedd

(Ezt) benéztem

Kerek három éve ábrándoztam már, milyen is lesz majd, amikor először leszek beosztva az Angol Kabinba*, Angol Kollégák mellé/közé. Valahogy így képzeltem:

Egész hétvégén szorgosan készülök és eleget alszom. Értékes gabonareggelit veszek magamhoz, majd a buszon még egyszer végiggondolom az aznapi angol szakkifejezések helyes kiejtését. Időben érkezem, Angol Kollégák nagyon örülnek nekem, és rögtön kiderül, hová is illik ülnöm ilyenkor. A magyar hozzászólás igazi remekművem, utána szerényen fogadom Angol Kollégáktól a köszöneteket és gratulációkat. A kávészünetben londoni színházi élményeinkről, meg a Dorothy Perkins őszi kollekciójáról csevegünk egy tea mellett, az ülés végén pedig diadalittas mosollyal megyek haza.

Ezt benéztem, lássuk a megtörtént valóságot.

Egész hétvégén tapétázok, Charleroi-ba sofőrködök, Luxembourgba pakolok, stb., az ideális mennyiség felét megalszom. Reggeli helyett esős, töksötét hajnalon irány először is a hollandóra. Utána irány a dombtető gyalog, félig gyógyult térddel és másnapi luxembourgi bőrönddel, kutatás az elterelt buszok után, közben igyekszem elfelejteni hollandul és átkapcsolni mentálisan angolra. Elterelt buszok szokás szerint nem jönnek, baktatás vissza le a templomhoz, ezalatt elmegy az az egy, ami meg ott jár. A megállóban ideges gofrievés, fázás, telefonos vallomás a beosztástervezőknek késés-ügyben. Órányi várakozás után megjön a busz, betanuló sofőrrel, aki minden utasnál leáll megvitatni az oktatóval, pont oda mennyibe is kerül a jegy. Az út során Jane Austen korabeli angol bocsánatkérési cirkalmakon töröm a fejem. Beérve az aulában némileg megnyugtat a dekor: oké, még litván elnökség van (=se a térdműtét miatti altatás, se a mai késés nem hónapokban mérhető). Érkezés a teremhez, nagy bátran bevonulok az Angol Kabinba, de már az ajtóban rájövök, nem tudom, hova kellene ülnöm. Három csodálkozó szempár mered rám, ahogy ázottan, ziláltan, bőrönddel toporgok ott a délelőtt derekán. Nagyjából úgy érzem magam, mint Ivy a Csengetett Mylordban, amikor rosszkor toppan be. (Vagy mint akit Janka szokott emlegetni egy kedvenc sziporkájában, de az nem elég szalonképes egy tolmácsblogba.) Hű, mi mindent kellene most mondani, pl. hogy én vagyok a magyaros, sajnálom hogy elkéstem, hová ülhetek…, de nem tudom, nincs-e bekapcsolva valamelyik mikrofon, úgyhogy még köszönni is alig merek. Egyikük aztán rájön a megoldásra, és megtöri a csendet, mondván: örülnek ha velük óhajtok ülni, de ott van szemben egy hasonló cipőben járó lengyel kolléganő a kilencesben, ha gondolom… Óh hát tényleg, van Kelet-Európai Angol Kabin is, de jó lett volna, ha ez már nekem feltűnik... Na hurrá, egyenesbe is jöttünk. Exkuzálom magam a Kelet-Európai Angol Kabinban, aztán a magyarról spanyolra dolgozó srácnál (aki meg se moccanhatott, míg én késtem), a tolmácscsapat felelősénél (akit a beosztástervezők ígéretükkel ellentétben NEM értesítettek), majd a kávészünetben az Igazi Angol Kabinnál is. A magyar hozzászólások viszont legalább a létező legkönnyebbek voltak. Így nem volt Angol Kabinból hazafele diadalittas mosoly, de majd lesz legközelebb. Addig is, már legalább benéztem ;)



* Aki magyarról idegen nyelvre is dolgozik, azt a megszokott magyar kabin helyett néha odaültetik az adott anyanyelvű kollégákhoz. Ilyenkor úgy néz ki, mintha angol lennék. Sajnos hangzani ettől még nem úgy hangzik.



2013. szeptember 27., péntek

Maradványoztatás (a térdemé is)

Hazarendeltek, egy egész hétre, dolgozni. Hatósági audit, azaz Európai Bizottság megy ellenőrizni, hogy Felkeresett Hatóságnál minden eurokonform-e. Két bürokrácia szívet melengető találkozása az ilyesmi, két külön világé, na meg nyilván két nyelvé is. Az uniós szaknyelv ugye nagyrészt a zsebemben, na de a magyar igazgatási nyelvbe tett mélymerülés, hajjajj… Az hagyján, hogy van olyan, hogy érkeztetés, de hogy maradványoztatás?! Aztán magyarázzon el az ember angolul olyan fogalmakat, mint hogy önadózó. Kedvenc mondatom pedig a következő volt: Elnökasszonyi kiadványozás alatt található a főosztályvezetői körlevél. Sosem fogok rájönni, mit akartak úgy igazán.

Mulatságos visszagondolni a hét elejére, amikor a két bürokrácia lényegében teljesen értetlenül nézett egymásra, és nagyjából a megváltást várta tőlünk, tolmácsoktól. A városban először még fél napig tartott tisztázni, miről is beszélünk, de aztán két nap múlva B városban már – hogy, hogy nem – sorrendben összekészített mappákkal vártak minket. A tizenpár órás munkanapok végül sikeresen túlélhetően elmúltak, a végére mindenki megértett mindenkit, és mindenki boldog volt. Nem tudom, mennyi szerepe volt ebben annak a 60 fokos rettenet pálinkának, amivel B város igen bölcsen készült, és ami után az egyik bizottsági auditor megjegyezte, hogy végig érzi magában az ellenőrzési nyomvonalat.

Mint már olyan sokszor, ismét rájöttem, hogy az életben valószínűleg a legizgalmasabb a dolgok időzítése. Két nappal hazaindulás előtt - kb fél év vacakolás után – végre megvettük Eszterrel a novemberi amerikai vakációhoz a repjegyet. Másnap, egy nappal hazaindulás előtt, kiderült, hogy műteni kell a térdem. Az az áprilisi túlerőltetés, amivel még két táncfellépést végigcsináltam, na az azért nem akart meggyógyulni, mert részleges porcszakadás. Falfehéren kimenekültem a Leopold kórházból, „nem, dehogy kell nekem időpont”, majd három nap pánik közben próbáltam meggyőzni magam, hogy biztos nem úgy van az. Na aztán az otthoni hét alatt eltöltöttem egyszer húsz percet Nemértünkhozzá Magánrendelőben, illetve egyszer két és fél órát Hamisítatlan Állami Kórház Sebészeti Osztályán (értünk hozzá, csak bírd a látványt amíg várakozol). Ez után a két élmény után már csak azt bántam, hogy nem lehet azonnal időpontot kérni a Leopold kórházba, mert hétvége van :D

Mivel ugye egy hetet elvacakoltam a fentiekkel, ez már hétköznap se volt egyszerű, és tekintettel a betervezett vakációra, nem kis izgulás volt, hogy gyorsan meglegyen. Én, akinek az is fáj, ha egy orvos erősebben ránéz, eljutottam odáig, hogy csak mehessek már a műtőbe… Végül megoldódott, elhappoltuk valaki más műtőidejét (slotok vannak ám itt is, mint a repülőknél), és szerdán túlestem az egészen. A részleteket itt most megspórolom, lényeg, hogy jól sikerült, sőt, a mai kontrollon egész lenyűgöztem az orvost a lábmozgásommal. Hmm.

Pillanatnyilag két mankóval nyomulok, ami a kétszintes lakásban csupa öröm és boldogság. Igen, külön szinten van a konyha és a mosdó, tehát... Már előre gondoltam, hogy ez érdekes lesz, pedig van még érdekesebb is: lépcsőzni még csak-csak, de vinni a két mankón kívül már semmit nem tudok. Persze, kérdezhetnénk, mit kéne nekem most annyira cipelni... De ha azt mondom, hogy a hűtőből az asztalra nehéz kipakolni az ennivalót, akkor vajon hogyan juttatok fel mondjuk egy pohár vizet az emeletre, az ágy mellé?! Válasz: 3 lépcsőfokonként feljebb pakolom magam előtt. Na és az üres poharat le a konyhába? Válasz: sehogy. Visszanézve a hatósági audit valamiért most egyszeregynek tűnik…



2013. augusztus 29., csütörtök

Már előző este elkezdődött...

...amikor rám vigyorgott a rendszerben, hogy első ülésemen magyar elnök lesz. Right. Kihagyjuk a bemelegítést, az első megszólalás (meg még sok további is) mehet angolra. Azonnal be is robbant az az ismerős érzés, ami nélkül olyan jól megvoltam egy hónapig, ráadásul csak mert a Balatonnál nem szenvedtem adrenalinrohamoktól és álmatlanságtól, valahogy naivan azt hittem, már biztos az ősszel se fogok. Áh, hol van még az az ősz, majd addigra már olyan régóta lesz aktív angolom, hogy nem lesz se az a sokk, se az a sikerélmény. Hiába lesz rajtam olyankor a fél terem és az összes kolléga füle(se), már biztos nem lesz valami nagy különbség idegen nyelvre dolgozni.

Sajnos vagy nem sajnos, nem volt igazam. Bár azért az első nap viccesebbre sikerült a vártnál. Már ott gyanús volt, hogy olyan épületben volt olyan ülés, amilyenben amilyen sosem szokott lenni. Tévelyegtem tehát egy sort a még félüres, ébredező EU-negyedben az útfeltúrások közt, pont mint három éve az első napomon. Citromdíjas kedvenc témám volt napirenden amúgy, a növény- és állategészségügy, ami jobb esetben unalmas, rosszabb esetben gusztustalan, viszont mindkét esetben nehéz is. A kabinba érve megállapítottam, hogy na, ilyen berendezést még soha nem láttam, ha amúgy nem felejtenék el majd csatornákat váltogatni a sok magyar-angol irányváltás közt, akkor ismeretlen gépen garantáltan sikerülni fog. Egyébként meg nincs víz, ülésdokumentum, papír és íróeszköz. Megjönnek a kollégák, hát az egyik a szemüvegét hagyta otthon, a másik a fülhallgatóját, ja, én meg a telefonomat. A para ezen a ponton csapott át röhögésbe.

Vizet egy random zsúrkocsiról loptam, papírt és ceruzát a görög kabinból. A szemüveg nélküli kolléga átment a szomszédos irodákba és letépett egyet egy ismerőséről, a fülhallgató nélküli előhúzta a telefonja headsetjét. Nekiláttunk.

Szó ami szó, elég komoly fizikai, lelki és szellemi kínokkal jár egy hónap nyaralás után hirtelen arról szinkrontolmácsolni olasz akcentusú, hadaró előadót, hogyan is kezeljék a delegált jogi aktusok a tájidegen invazív fajokat és a zárlati károsítókat. Az külön fájt, hogy véletlenül se akart beugrani, hogy a spruce az a lucfenyő. De aztán ezen is túllesz az ember. Végül is nem nyitott be Barrosso, hogy saját kezűleg vágjon ki (bocsánat :D) amiért fűzfát mondtam, pedig tudtam, hogy az meg a willow, de másik fafajta nem jutott eszembe, és lejárt a gondolkodási idő. Szóval túllesz, és lassan rájön, miért is jó visszajönni, sőt egészen elfogult lesz, és dél felé már meg van győződve róla, hogy ezen a munkahelyen várják az embert a világon a legszuperebb kollégák és a legnagyobb sikerélmények. Többek közt az, hogy egyszer se felejtettem el csatornát váltani...

Mire délután megjött a spanyol kabin – ők vajon első nap miért voltak felmentve koránkelés alól?! – benne azzal a sráccal, aki magyarról spanyolra (mint anyanyelvére) dolgozik, én már mosolyogtam. Túl az átálláson kéjes élvezettel hoztam rá a frászt szegényre, a nyárból megérkezőre: Ugye tudod, hogy magyar az elnök?

2013. augusztus 25., vasárnap

Amikor Belgiumban is van nyár

Júliusban a munka világa már viszonylag eseménytelen volt, a litván elnökség szárnybontogatásai idején engem valami egész más foglalkoztatott igazából: első alkalommal végre-végre ellátogatott hozzám az én drága anyukám :) Busszal támadott, gondoltam, lencsevégre kapom, ahogy leszáll – ez mégiscsak nagy esemény, biztos van még idő elővenni a fényképezőgépet. Áh. Esélyem sem volt, annyit láttam, hogy nyílik az ajtó, kizuhan a buszvezető, akit még földetérés előtt megelőz az anyukám, majd mire én egyáltalán odaérek, már a csomagtartónál reklamál, hogy hol a bőröndje. :D Mit neki tizenvalahány órás út.

Annyira szuper két hetünk volt! Leuven, sajt- és csokifondü, Brugge, gofri, Gent, sültkrumpli, hétvégén szállás egy barifarmon – ahol érkezéskor 14 napos kisbárányt adtak a kezünkbe!!! -  és a tenger, óh, a tenger… Csodás, igazi nyári időnk lett! Csaknem három éve készültem megfürdeni a belga tengerben, ebből csaknem három évig volt rossz idő (illetve tavaly 1 hétig nem, amikor meg a táncfelvételi előtt nem kockáztattam). Most viszont, hogy megjött az anyukám, aki nem szereti a meleget, és alig várta, hogy lássa azt a szép (ööö...), szürke, hűvös, esős júliust, amiről annyit hallott némileg negatívabb jelzők kíséretében, beállított a masszív, éppen kéthetes kánikula. Illetve 29 fok. Ezt az itteni rádió trópusi hőségként aposztrofálta, belga ismerőseim közül akinek nem álltak le teljesen az életfunkciói, azok arról érdeklődtek facebook-on, hogy kihez mehetnének át medencézni, mert ez bírhatatlan. Én alig győztem örömködni persze... A kételkedőknek meg üzenem, hogy jó ám a belga tenger is, ha van, aki hozza a nyarat otthonról! :)






Aztán ez a két hét több felfedezéssel is járt. Egyrészt rengeteget megtudtam a lakásomról: hol vannak még rejtett tárolók, melyik ablak hogyan is állítható, miként működnek úgy igazán a háztartási gépek, milyen amikor tényleg tisztaság van stb. De a legnagyobb meglepetés: anyunak tetszett Brüsszel. Ez valószínűleg azoknak nagy durranás persze, akik közelebbről ismerik mindkettőt, mármint az én drága anyukámat, meg ezt a siralmas várost. Előre még jót mulattam, ahogy próbáltam elképzelni, mit fog szólni hozzá, és magamban osztályozni az egyes részeket: 1. tetszeni fog neki, 2. elmegy, 3. zárt autóból megnézzük, 4. a közelébe se. (Mielőtt valaki mást gondolna, utóbbiba tartozott a város bő fele.) De aztán mire a 3. kategóriáig eljutottunk, az történt, hogy a naaaagynagy EU-s épületeknél, amiket addig a Híradóban nézegetett rám gondolva, az én anyukám olyan boldog és büszke lett :) hogy nincs az a Kelet-Kabul kinézetű kerület, ami igazán kihozhatta volna a sodrából.  És ettől én is kicsit boldog és büszke lettem.

2013. július 17., szerda

Ez volt a június

Jól elmaradtam az írással, pedig történt itt ez-az, most majd sorjáznak szépen a bejegyzések. Először is morzsoljunk el egy könnycseppet, és emlékezzünk meg az ír elnökségről. Az elnökség itt azt jelenti jól leegyszerűsítve, hogy fél évig az az ország beszél legtöbbet. Ergo csodaszép anyanyelvi angollal kényeztették a magamfajta angol B-sek fülét. Illetve kínozták azokét, akik az angollal mint többedik nyelvükkel afféle lazább barátságban vannak, és ha azt hallják, páint, előbb gondolnak egy korsó sörre, mint arra, hogy ez a point akar lenni. (Ilyen lesz majd nekem az osztrák elnökség…) Emellé az ír elnököknek volt humoruk, sőt, kedvesek voltak a tolmácsokkal, imádtam ahogy fogalmaztak néha (I beg the indulgence of interpreters sármos, huncut mosollyal, és hasonlók), és ha mindez nem lett volna elég, az utolsó üléseken Bailey’s-t szolgáltak fel. Óóh, igen. Végre nem bort meg mézbort, azaz csupa olyat, amit nem szeretek (viszont párolog az orrom alá 3 pohárnyi belőle a 2x3 méteres kabinban). Éljen a Bailey’s, mégpedig vizespohárban! Szóval ír barátaink hiányozni fognak, sőt már hiányoznak is: megjött a litván mézbor és akcentus. Mostantól next = nyext.

Aztán lett még a nyár elé egy táncfellépés is: a Dilbeek-i művelődési házban volt jelenésünk az évi rendes bajnokünneplésen vagy min (még nem jött szembe magyar szó arra, hogy kampioenenhuldiging). Újabb belga specialitással ismerkedhettem meg tehát. Azt hittem, biztos valami focis rendezvény lesz, de még unalmasabb volt: az összes olyan környékbelit, aki nyert vmi helyi, megyei vagy országos versenyen, sportáganként felhívták a színpadra, átadtak neki egy hímzett törölközőt és megtapsolták. Ez a névsorolvasás bő két órán át tartott, na és ezt voltunk hivatottak feldobni négy táncos blokkal. Lelkesek és lámpalázasak voltunk, mert hát ez már mégsem az árokpart, hanem igazi színpad fényekkel meg felhajtással. Jól is sikerült, mondhatni nagyon jól, bár azt csak utólag tudtuk meg, hogy mégsem mi dobtuk fel a műsort, hanem a névsorolvasó. A tisztes kinézetű hatvanas úr ugyanis a p betűhöz érve – úgy, mint petanque – egyszer csak közölte: ő nem bírja elviselni, hogy Dilbeekben, ami egy flamand falu, francia nevű csapatot kell felkonferálnia győztesként, hát ő ettől kibújik a gatyájából – és ebben a pillanatban le is tolta! Körbefordult egyszer, majd visszahúzta és folytatta a névsorolvasást a döbbent közönségnek. Képzeljétek el! Mi ebből jól kimaradtunk, mert pont az öltözőben igyekeztünk összeszedni magunkat, úgyhogy gyanútlanul csináltuk végig az egész estét. Napokkal később az egyik tanár rákeresett a neten, hogy van-e valami sajtómegjelenésünk, és ekkor szembesült a ténnyel, hogy a békés Bakenbossal ellentétben Dilbeekben akadt nálunk érdekesebb téma is :D Egyébként az esetnek még utóélete is volt: a névsorolvasó bácsi a sajtó érdeklődésére elmagyarázta, hogy de hiszen neki a legjobb cimborája az a francia petanque-os és pusztán poénnak szánta az akciót, hogy majd nevetnek rajta sör mellett. Addigra viszont annyira elkezdték támadni, hogy szegény szívritmuszavarral kórházba került, az önérzetesebb dilbeeki flamandok pedig szolidaritásból gatyákat aggattak az ablakokba. Komolyan:


Na de akkor azért rólunk is csak csatolok egy fotót, amint átvesszük a megérdemelt virágot, vagyunk többen is, úgyhogy mázli, de még épp ráfértem a szélére:


Aztán vissza a munkához: jelentem tisztelettel, újabb csúcstalálkozót éltem túl meglepően ép idegekkel. Ez sok szerencsés körülmény összejátszásának köszönhető (például hogy nem egyszerre kellett beszélnünk az Európai Parlament elnökével, neki németül, nekem meg magyarul, elvileg valami hasonlót legalább...) de főleg talán annak, hogy aznap előbb még lezártam a többhetes, környékbeli autószalonokba tett turnémat, és lett egy mesébe illően gyönyörű, vadonatúj kisautóm!!! Az első a műfajban. Mármint abban, hogy bemegyek és kiválasztom a katalógusból, hogy mit kérek bele és milyen színben, és aztán azt csakis nekem legyártják. Ford KA lesz, és ha minden jól megy, kívül-belül így fog festeni:

Hát igen, ilyen shopping therapy-ra gyakrabban lenne szükség, mint lehetőség…

Egyébként szurkoljatok, hogy minél hamarabb megjöjjön, mert Meggyecske júli végén hazatér belgiumi kalandjából (avagy némi apai segítséggel hazavisz nyárra és ott is marad otthoni szekérnek), de az csak most derült ki, hogy az újra várni kell kb 3 hónapot: 2 alatt gyártják le, 1 meg az augusztus amikor nem dolgoznak…  Egész olyan érzés, mint amikor régen otthon várni kellett az új autóra, csak hát ez itt a mai nyugat lenne, de ne firtassuk… Ha megjön, elárulom a nevét is :)





2013. június 11., kedd

Közlekedni jó

Péntek este. Átszállós Lufthansa. 1. sz. gép alig késik valamit, a végén még nem Frankfurtban éjszakázom. Frankfurtban rossz parkolóállásba vezérelnek, hurrá, mindenki zurücksitzen (akkor mégis?).  Futóedzés 2. sz. géphez, közben nehezítésnek kapuváltoztatás. 22:40-kor földetérés Budapesten.

Szombat. Laukrisz-gála, már a harmadik nézőként. Vagy még úgy se?! Busz áll a dugóban a Batthyányin, telefon autós barátnőnek, leszállok, vegyen fel itt. Leszakad az ég, kiönt a Duna, körbezár a katasztrófavédelem – erről ennyit. Magassarkúban-neccharisnyában, EU-zászlós ernyővel vitorlázva, térdig gázolva a hömpölygő áradatban taxi után kutatás. Fail, gyaloglás a Margit-hídig, ráugrás az utolsó még arra járó villamosra, majd taxi a Nyugatitól. Gálakezdés előtt öt perccel beesés, vizes cipőben végigülés, utána bulizás.

Vasárnap. Enyhe másnaposság, súlyos megfázás. Ferihegy újra, rajtuk az ötperc, elkobozzák a kézibőröndömet, laptop, gps, mappa stb. mehet a hónom alá. Sípolni ezek nélkül is sípolok, motozás. Gép persze késik, nem baj, már csak 230 km vezetés (mert persze mikor máskor kéne nekem Luxembourgban dolgozni, mint hazamenős hétvége után). Késés fél óra, bőröndvárás Brüsszelben dettó. Meggyecske kiváltása a méregdrága parkolóházból, irány a luxembourgi hegytető. Monoton háromórás vezetés, közben víziók luxembourgi ügyeletről (nem, nem akarom ott végezni). Érkezés a Hiltonba, éjfélkor két kör a recepción, mert persze elsőre miért is működne a szobakártyám. Pánikból (mi lesz ha nem lesz hangom holnap) negyedik Nurofen bevesz, ettől szívdobogás és hajnali 3-ig nem alvás, de legalább a magyar álláspontból felkészülés.

Hétfő. A fentiek után stílszerűen közlekedési tanácsülés. Reggel körkérdés a kollégákhoz, kinél van jogsi, ha nem lennék majd magamnál este. Napirenden vasúti interoperabilitás, járművek műszaki alkalmassága, illetve kikötők kihasználtsága. Húszpercenként váltunk a kollégákkal, ekkor orrspray, torokspray. Élő internetes közvetítés, ír elnökség hadar, Ausztria érthetetlen, a biztos angolja minimum mókás, és persze lehet küzdeni magyarról angolra is. De onnantól, hogy mégis van hangom, már nincs több kívánságom, sőt, a végén még én hősködök egy sort a közben rosszul lett kolléganő helyett. Egy napja ennek pont az ellenkezőjére fogadtam volna - ezentúl hívjatok csak főnixmadárnak :) Hazaút, érkezés a célba este 9 felé. Nyitom az ajtót, kézibőrönd ekkor megadja magát és őrületes robajjal lezúg a lépcsőn a földszintre. Alattamlakó Néni kiugrik, kérem a sűrű elnézést, meg próbálom kimakogni, hogy leesett a bőröndöm a lépcsőn. Néni vigyorral az arcán legyint:
- Áh, semmi baj… azt hittem, maga esett le a lépcsőn. Az mennyivel rosszabb lett volna!

Ott a pont. Ha tudná, milyen közel voltunk ehhez…

2013. június 6., csütörtök

Sztrájk, meg a magánvéleményem


Úgy tűnik, a sztrájkhullám mostanra a mindennapok része lett itt a mi kis eurobuborékunkban. Mivel minket, tolmácsokat papíron a Bizottság alkalmaz, a munka nagy része meg a Tanácsban van, bármelyik társulat sztrájkol, ugyanaz a vége: elmaradnak az ülések és akkor se dolgozunk, ha amúgy igen. Ebből persze van némi káosz, mert ha nem megyünk be, nem lehet tudni, hogy csak elmaradt az ülésünk, vagy amúgy is sztrájkoltunk volna. Ezt változatos regisztrációs módszerekkel próbálják nyomonkövetni, jól ki kell bogozni, legújabban épp mi a teendő, különben úgy jár az ember, mint a kolléganőm, akit a héten világosítottam fel, hogy ja, akkor ő eddig sztrájkolt. Azzal meg bérmegvonás is jár ám. A sztrájkolók egyre agresszívebbek is amúgy, és kezdik bántani a „sztrájktörőket”. A múltkor egy kolléganőnek, aki be akart menni az épületbe, konkrétan beszóltak az ajtónál álldogálók, hogy „hé, rajtad kívül mindenki sztrájkol” – az az apróság, hogy tanácsi sztrájk volt, a kolléganő meg bizottsági alkalmazott, ergo aznap nem is sztrájkolhatott, nem számít. Meg egyáltalán.

Mindenféle megszorításokat emlegetnek, ködös és ellentmondásos infók vannak arról, hogy mit is akarnak elvenni tőlünk pontosan.  Nem tudom, mennyivel lennék okosabb, ha mindennap szorgalmasan átrágnám magam cirka 3-4 lázító szakszervezeti röpiraton, ami a postaládámban landol (nem rövidek ám, és elég fárasztóak). Amikor néha belenézek, akkor olyanokat látok, hogy lassabb lesz az előléptetés x fokozat fölött. Azaz a 20 éve a mostaniaknál lényegesen könnyebb vizsgával belasszózott, majd folyamatosan előléptetett Gizi néni a titkárnői pozíciójában, ahol bizonyos esetekben még dolgozni se nagyon kell (tisztelet persze a kivételeknek!), viszont garantáltan maradhat nyugdíjig és utána is jól fog élni, csak kicsit később fog még nemtudomhányezer euróval többet keresni.

Mindenesetre szerény véleményem, hogy bármi is lesz, a sztrájk nem fogja megakadályozni , illetve nem élünk mi itt olyan rosszul, hogy olyan eszközökhöz nyúljak, amikkel rosszabbul élők esetében sem szimpatizálok… Már otthon is utáltam, ha nagynéha akadt egy bkv-sztrájk.

Mert ám nemcsak a tisztviselők körében dívik ez, hanem a kiszolgáló személyzetnél is. Sajnos véletlen se ugyanazokon a napokon sztrájkolnak, mint mi, ergo sanszos, hogy pont akkor nem lesz wc-papír, takarítás, dokumentumok bekészítve, kávé az ülésen stb., amikor mi épp dolgoznánk. De az Európai Parlament menzáján még azt is megcsinálták, hogy a konyhások sztrájkja keretében csak lasagne-t lehetett enni, és aki eljutott a pénztárig vele, az elolvashatta, hogy „sztrájk az uniós intézmények ellen”. Mi van?! Az ellen a munkáltató ellen, ahol az ő kvalitásaikhoz képest (nem sorolom, nehogy a végén még én tűnjek faragatlanabbnak náluk ;) ) álomállásuk van? Nem tudom, mennyit is keresnek pontosan, de gyanús, hogy Magyarországon mindegyikük helyére akadna diplomás jelentkező. Arról nem beszélve, hogy az az éhes tolmács/bárkimás akivel kiszúrnak, pont nem tehet arról, hogy mi újság a konyhások bérjegyzékével vagy bármijével.

Hát ez van, itt ez is az élet része. Sztrájkoljon hát, aki gondolja - de nekem talán mindig furcsa marad majd hazagondolni, és elképzelni, mennyivel több oka lenne sztrájkolni máshol, másoknak, és mennyire eszükbe sem jut…

2013. május 27., hétfő

Jelentem, kész :)

Eleinte nemigen akartam lakásavatót tartani. Mivel brüsszeli mércével olyan messze lakom (itt ami fél óránál odébb van, az a közfelfogás szerint már másik kontinens), elkönyveltem, hogy ez nem lenne népszerű ötlet. Be kell látni: valamit valamiért. Végre szeretem ahol élek, itt viszont nem lesznek húszfős fergetegpartyk. Fergetegnek marad Brüsszel - cserébe vasárnaponként nem kármentek, meg szemetet szedek még a szomszéd tetőről is, hanem mondjuk elsétálok megnézni a két utcával odébb legelő bárányokat.

Na de valamit mégiscsak kellene csinálni, a közeli barátnők azért lelkesek is, meg ki tudja, szerencsét hoz-e ha nem avat az ember. Hát legyen pizsamaparty, annyi fővel, ahányat akár el is tudok szállásolni, ha úgy alakul. Szombaton megvolt az utolsó, győzedelmes(nek hitt) kör az Ikeában, és kijött a magyar szerelő srác is, így estére csodaszép vendégszobám lett:


Azért csak győzedelmesnek hitt, mert richtig hiányzott egy csavar a kanapéból. Mondjuk nem omlott össze a rajta alvó barátnő alatt, de azért mégiscsak lesz még egy kör... az utolsó utáni...

Magáról a lakásavatóról így publikusan annyit, hogy vidám este volt, hajnalig röhögős. Kaptam a lányoktól teatojást, istenifinom mandarinos zöldteát, meg egy piros malacperselyt „Keep calm and pay up” felirattal. Előre még attól rettegtem, hogy ráömlik valami a fehér kanapéra, ehhez képest csak a vajszínű szőnyeg égett meg, meg az egyik résztvevő lába. Így vasárnap mégiscsak kármentettem :D De ennyi kell is (mármint a szőnyeg, a személyi sérülést azért megspórolhattuk volna): most már véletlen se érhet az a vád, hogy elsumákoltam a lakásavatót. És még szomszédolni is eljutottam:







2013. május 21., kedd

Tavaszi egyveleg


Itt a mi kis eurobuborékunkban egyértelműen a tavasz a legjobb időszak. Egyrészt általában nincs nyár, másrészt meg ugye amikor van, akkor se vagyunk itt. Április-május táján viszont megfigyelhető egy meleghullám (olyan tizen-huszonpár fok és néha napsütés is), ráadásul ünnepek is vannak, húsvét és pünkösd mellett az EU-t alapító „Szent” Schuman napjának is örülhetünk. Ilyenkor két dolog dívik itt leginkább: kirajzani hosszú víkendekre, meg az itt is értékelhető időjárásra tekintettel vendégeket fogadni és kirándulgatni. Nálam idén a húsvéti Budapest+Balaton után Athén, majd Hollandia volt műsoron. Előbbi szuper volt, kóstoló a nyárból, vitorlázás apuval, és sok-sok pihenés otthon. A középsőt, Athént, kedves történetnek köszönhetem, ami még az előző lakásba datálódik. Az ott fölöttem lakó görögök révén ismerkedtem meg Alexandrosszal, aki aztán egy ponton visszavonult Görögországba katonának 9 hónapra, majd mikor ezzel végzett, úgy gondolta, hátha lenne kedvem arrafelé utazni (történetesen volt…), és akkor megmutatná nekem a görög fővárost pár napban. Athén fantasztikus hely, pláne, ha nem akármilyen privát idegenvezetője is van az embernek ;) Ezután nem sokkal jött Hollandia, amit csajos ereszdelahajamnak szántunk, csak úgy jött ki a lépés, hogy pont addigra mindenki hullafáradt volt a munkától és egyéb fennforgásoktól. Így magunkhoz képest igen szolidak voltunk, sosem hittem volna például, hogy utolsó amszterdami esténken pizsamában fogunk Lúdas Matyit hallgatni youtube-ról. De azért persze alakítottunk, a hasgörcsig-nevetés garantált volt már az első perctől, amikor útnak indultunk Meggyecskémmel, 5-en (!).

Így aztán Európa szívében nem is sokat voltam egészen egy héttel ezelőttig. De most már visszatértem, meg visszatért az esős évszak is, sőt, visszatért Alexandrosz is. Egy hétig lakott nálam, álláskeresés fedőnév alatt. Ez általában úgy nézett ki, hogy amikor hazaértem délután, még pizsamában lófrált, majd estefele nekivágott a városnak kávézgatni, vacsorázni meg koktélozni. Eleinte kicsit szkeptikusan szemléltem ezt az aránylag mediterrán módszert, de hát ettől jó a nemzetközi környezet: az ember megismer sokféle mentalitást, így bővül a látóköre, és nem lesz olyan korlátolt, hogy az álláskeresésről kizárólag napközbeni, öltönyös interjúk jussanak az eszébe mindenféle rideg tárgyalókban :D
Az eredményt majd meglátjuk. Mindenesetre közben sem unatkoztunk. Hála Istennek a Tanács személyzete két napig sztrájkolt (valami őrült szerencsém van ezekkel, a múltkor mikor édesapám jött, akkor a Bizottság adta fel) így a munka leredukálódott egy kezelhető mennyiségre. Volt viszont táncfellépés, előtte rengeteg kőkemény próbával, meg a helyszínen többrendbeli viszontagsággal - kb. ilyen árokparton, meg görbülő úttesten kellett táncolni, illetve aszfalton, ahol egyet is elég forogni, nemhogy kettőt. Ja meg időnként jöttek közben kutyák, bringák, rendőrök, és még a volánbusz is (utóbbi megállt, és megvárta, hogy befejezzük a táncolást!!!). De nagyon megérte, nem csak mert nagyjából jól sikerült maga a tánc, hanem mert így részesei lehettünk egy Igazi Flamand Falusi Mulatságnak is. Bakenbos-ban volt, magyar füllel már ez is vicces.  Hát még a bolhapiac, a sramlizene, meg a többi… Erről már beszéljenek a képek :)
De még előbb, el ne felejtsem: bekerültem a zújságba. A helyi kiadásba... Komolyan... Őrület. Nézzétek:





















2013. április 24., szerda

Még egy kicsit az Ijse-n túlról


Kedves kollégáim rendre olyan kérdésekkel fogadnak a kabinban, hogy milyen a vidéki élet, és hogy tartok-e már marhát. Azért Overijse (az egyik legtehetősebb Brüsszel környéki kisváros) mint a vidéki élet színtere… hmm. Nem annyira marhát divat itt tartani, mint inkább lovat, úszómedencét, meg oldtimert. Vagy egyéb luxusautót, például cabrio-t, amit a belgiumi időjárás mellett egy év alatt úgy két hétig lehet kihasználni. Én egyelőre e divatos hobbik egyikét sem űzöm. Lovat vagy úszómedencét legfeljebb a lichthofban tarthatnék, de az alattam lakó 80 éves néni valószínűleg egyiket sem nézné szívesen a tetőablakán át. Oldtimerem meg pláne nem lesz, egyelőre Meggyecskémet se tudom hol tartani.

Mostanra kiderült, hogy két szempontból nyúltam mellé a lakással. Az egyik a harangozás, a főtéri templomból jön, tőlem úgy 3 háznyira. Nem hinnétek, de szörnyű. Negyedóránként kongatnak: negyedkor egy bimbamm, félkor kettő, háromnegyedkor három, egészkor pedig négy plusz annyi ahány óra van. Mindezt éjjel-nappal. Igen, hajnali negyed 3-kor és minden egyéb elképzelhető időpontban is. Ehhez jönnek a hétvégék: misék és a többi, ilyenkor időnként úgy másfél órán át küldik megállás nélkül. Boldogan cserélnék autópályára, repülőgépekre, vagy hasonló kellemes morajlásra, de most már ez van. Állítólag meg lehet szokni, bár én inkább azt látom, hogy ha eleve kipihent és nyugodt vagyok, akkor nem zavar, viszont amikor épp nem alszom a stressztől, és pattanásig feszülnek az idegeim még az aznapi vagy már a másnapi munkától, olyankor ez az állandó kongás még kategóriákat képes a helyzeten rontani.

Másik mellényúlásom a parkolás. A sikátorban, ahol lakom – a Taverna, a Szőlőmúzeum (nem röhög!) és a Parókia (mondom!!) Bermuda-háromszögében – annyi időre is főbenjáró bűn megállni, hogy vészvillogóval felcipeljem, amit fel kell. Bűnözök is rendszeresen, amikor pedig megáll mögöttem a rendőr, príma nyelvgyakorlási lehetőség kimosolyogni az ügyet. Aztán a környező 5 utcában 1-3 órát lehet állni, papír órával az ablakban. Jöttmenteknek 1-et, helyi lakosoknak 3-at. Egyelőre nem merem helyi lakosnak nyilvánítani magam. Egyrészt tippelni sem merek, hogy az Unió illetékes bugyrából vajon mennyi ideig utazik a lakcímátírásom, mire elér az overijse-i városházára, de ha át is ért már, akkor se nagyon kalimpálhatok, tekintve, hogy Meggyecskének nincs belga rendszáma (azt a procedúrát ezért a pár hónapért, a kis drága nyári hazaköltöztetéséig, még véletlenül se!). Meg ugye 3 óra parkolással sem megyek semmire. Így aztán egyelőre, amíg szerzek valahonnan egy kiadó garázst, a város túlsó végén állok egy parkolóban, ahol nem sok rálátásom van a fejleményekre.

Márpedig pezsgő egy város ez az Overijse, sosem tudni, melyik esős szerdai napon találnak olyan biciklis felvonulást tartani, hogy értsd és mondd az egész várost lezárják. Két hete először alig jutottam el munkába, mert áthelyezték a buszmegállót. Aztán mégis eljutottam, és horror napom volt, de ez nem elég: hazafele az út felénél kitessékeltek a buszból, mert minden le volt zárva, gyalogolhattam haza egy órát. Na az igen jókedvű sétám vége felé hirtelen belém hasított, hogy ajjajj, akkor azon a téren is happening van, ahol a Meggy áll, ajjajj, tuti elszállították, végem, 300 euró lesz kiváltani valami világvégi parkolóházból, meg akkor mindjárt másik 300 euró a büntetés a magyar rendszámért. Síkideg voltam, mire a térre értem, és mit látok?! Mindenütt hotdogsütők, biciklimosók, kamionok…. és az egész közepén, egyetlen, ismeretlen okból kegyelmet kapott személyautóként, Meggyecském vigyorog nagy boldogan :) Azért visszanézném felvételről, ez hogyan is történt… „Áh, külföldi, valami szerencsétlen turista, ne vigyük el, sose találja meg, te, Jens, inkább építsük köré a standokat”?!

2013. április 9., kedd

Öntapadós tapéta


30 perc alatt feldobjuk, majd az éttermi vacsora és a buli előtt még megnézünk egy filmet. Bejelöljük a falon, hol kell kezdeni. Hol a rotring, nem jó, hol a radír. Első csík. Illesztjük a bejelöléshez, nem is látok oda fel, vagy fenn nem vízszintes, vagy oldalt nem függőleges, biztos ferde a fal, most tőled nem látom, jó lesz így. Nem férek oda a saroktól, csak fogjad, majd én bemászok alá. Nem húztunk le elég hátlapot, nem lehet odanyomni, várj visszamegyek alá, íííí odaragadt ferdén. Próbáljuk meg visszatépni, hanghatás horror, el fog szakadni, előlről az egészet, illesztés a kezdőponthoz, hátlap nélkül, ragad eszméletlenül. Hol az a bigyó, amit a buborékok kisimításához adtak, „nagyon könnyű felrakni” vigyorral a fejükön, megvan, fogjad, majd én simogatom. Nem jó, nem érem át, cseréljünk, neked hosszabb a karod, jaj megint odaragadt, visszatépjük, legalább ne adna ilyen hangot, újra. Második csík. Hol a mérőszalag, az előbb még itt volt, nem jól raktam oda, illeszd te inkább, jé, nem egyenesre vágták, nem baj, szemre vízszintes, fenti kör előlről. Óh jajj a konnektor, várj, kivágom, hol a sniccer, odaragadt ferdén, visszatépjük, aha nagyon könnyű felrakni, hogy ez hogy nem szakad el. Filmet már biztos nem nézünk. Harmadik csík. Majd taxival megyünk vacsorázni, elszúrták a mintát ***, vagy a tapéta tetejét illesztjük a második csíkhoz, és akkor a fűszál szünet után folytatódik, vagy a fűszál klappol és az egész teteje kezdődik centikkel alacsonyabban, mennyibe is került, lerohad a karom, ilyet se veszünk többet, legalább hívjuk fel a többieket, hogy rendeljenek nekünk. Klappoljon a fű és majd levágom az első két csík tetejét, nem, mégse, olyan lesz, mint az ökörpisi, illesszük a tetejét, messziről nem fog látszani a fű, istenem csak legalább függőleges fehér csík ne legyen a kettő közt, és te még hajat akarsz mosni. Ferde a fal, függőleges fehér csík van a kettő közt, visszatépjük, simogasd a buborékokat, soha nem készül el, ****. Negyedik csík. Sokkal szélesebb, mint a megmaradt falszakasz, vágjuk le előre, jelöljük be a hátulján, hát hülyék vagyunk, ******, amikor majd megfordítjuk, pont a másik végéből kéne levágni, mint ahova hátul bejelöltük. Paszírozzuk inkább be a sarokba és úgy vágjuk le, így nem lehet lehúzni a hátlapot, vágjuk le nagyjából, aztán majd korrigáljuk, nem férek oda a saroktól, ******* odaragadt buborékosan, visszatépjük, atyaég magához ragadt, most mi lesz, nem jön szét, na most fog elszakadni, de mégse, ja hogy éhenhalsz, vajon meddig van nyitva a főtéri krumplizó. Nem hiszem el hogy van még két konnektor, várj, kivágom, túl nagyot vágtam, nem baj, kipótolom a kivágott részekből, hol a ********ban van az a darab ami ide hiányzik, rezignáltan vagdosom a sarokban a fölösleget, kész van, legalább bulizni eljutunk, ránk fér, nem hiszem el, hogy ez lett a legráncosabb, mire bele kellett volna jönnünk… mit csinálsz te odalenn... ja hogy van itthon pezsgő?! :)




2013. március 24., vasárnap

Majd megláttam...

...avagy mégis van mosoly. Magyarország egyik/legújabb angol hangjaként jelentem


Friss magyarról angolra kombinációmmal, hogy az úszós hasonlatnál maradjunk, első alkalommal mindjárt az olimpiai medencében lubickolhattam, nyilvános, interneten közvetített jogalkotási tanácskozáson. De már szavam sem volt, egyrészt mostanában kénytelen voltam megedződni (…), másrészt legalább nem mindjárt csúcstalálkozó (…), harmadrészt pedig így vissza tudtam keresni a linket a tűzkeresztségemről. Meghallgattam, majd el is küldtem kis családomnak. Aztán még háromszor meghallgattam, hogy biztosan elég jó-e, de még akkor is úgy éreztem, hogy igen, úgyhogy elküldtem a tanulmányúton tengődő keresztmamámnak is.  Végül is két álló éve, ahányszor megpendítettem, hogy nem volt ám olyan jó ötlet ez (ahelyett, amit valójában gondoltam, konkrétan hogy hogyan lehetne visszacsinálni), annyiszor mondta el kicsit titokzatos mosollyal, hogy de igen, majd meglátom!

Nincs ezen mit meglátni, gondoltam anno, és majd nem lesz semmiféle mosoly, amikor elkezdek bénázni Magyarország nevében, és ég az egész kabinunk. Rettegni fogok, hogy körben az összes egyéb anyanyelvű tolmácskolléga az én angolomból dolgozik tovább, ettől nem fogok tudni koncentrálni, közben az angol kollégák jegyzetelik a hibáimat, a magyarok tehetetlenül próbálnak segíteni, el fogom felejteni bekapcsolni az angol csatornát, utána kikapcsolni is, meg angolul is el fogok felejteni (pláne hogy ez már a vizsgán is sikerült), és az egész meglehetősen fájni fog.

Most meg, a túloldalról....… ezeket ugyan honnan szedtem?! :) Élesben ugyanis – döbbenetes, két hét után még értetlenül állok a jelenség előtt – az az első, hogy az egész fenti hisztit elfelejtem. Amint benyomom a B gombot, mintha valami buborék nőne körém, ahol csak pozitív stressz van, és amit tudok, azt meg is tudom mutatni. Nagyon érdekes állapot, könnyűnek nem mondanám, de mivel segíti a koncentrációt, és kiiktatja a zavaró tényezőket, mégis inkább jó, mint rossz :) Amikor pedig kikapcsolom a mikrofont egy jól sikerült hozzászólás után, akkor feldereng, miről is beszélt a keresztmamám, és miért a titokzatos mosoly. Van olyan sikerélmény, amit elmagyarázni se nagyon lehet, amíg nem tapasztalta valaki. Nemegyszer megtörténik, hogy előbb megteszem a cirka 45 perces hazautat, mint hogy abba tudnám hagyni a vigyorgást…

Azért persze vannak extra izgalmak e körül a műfaj körül. Például könnyen lehet, hogy van anyag, amiről fél óra tanulmányozás után sem tudjuk elképzelni, ugyan hogyan fogjuk elmondani, mert bár anyanyelvünkön van, hmmm... (nagy kár, hogy titoktartási okokból nem idézhetek itt néhány "ékes" fogalmazványt, illusztratíve). De akkor jön a buborék és a varázslat, és mégis elmondjuk. Aztán azt is megtanulja az ember, hogy ha reggel elhangzik, hogy nem lesz magyar megszólalás, az még nem jelenti azt, hogy pár órával később ne következne derült égből magyar prezentáció 230 keresztmegfelelési jelentésről. Sőt, ha ugyanazon a rendezvényen ez másnap reggel megismétlődik (megint nem lesz semmi), akkor az egyik délutáni napirendi pont magyarországi informatikai rendszerek problémáit boncolgatja majd. A buborék ilyenkor automatikusan tűzfallá konvertálja magát. Meg hát a dolog jellegéből adódóan (=lehetetlen igazán jól csinálni) azért be-becsúszik egy-egy nyelvi hiba, amitől az üzenet még bőven átmegy, de azért érzem közben, ahogy Angol Kollégák pár üvegfallal arrébb görcsbe rándulnak. Na, ilyenkor az ülés után cselesen manőverezek kifelé, és ha mégis Angol Kollégával találom egy liftben magam, akkor láthatatlan szeretnék lenni, és igyekszem legalább ártatlan, nem én voltam ám az a zöldség a magyar kabinból fejet vágni :D Tudom, tudom, a kritika épít(ene)... de az adrenalintól és a koncentrációtól kifáradva szégyenszemre engedni szoktam az életösztönömnek inkább.

A Magyar Kollégák meg most is szuperek. Sorra ajánlkoznak, hogy majd ők csinálják ezeket helyettem, én csak barátkozzak még a gondolattal, bár ezt nagy köszönettel nem szoktam elfogadni. Mert magyarról angolra tolmácsolni a hallgatóságnak és Európa minden tájáról itt dolgozó tolmácskollégánknak: egészen pontosan akkora öröm, amennyire előre fél tőle az ember, és amennyi kemény munkát belefektet. Szóval óriási.

2013. március 9., szombat

Vizsga


Hat hét tűzoltás után már épp kezdett lakható lenni a lakás. Megrendeltem a függönyöket, felgöngyölítettem, milyen közüzemi szolgáltatóknak hová kell fizetni, meglett az elveszettnek hitt szemüvegem meg budapesti lakáskulcsom és egyéb apróságok, kijött a gázszerelő, megszabadultam az utolsó papírdobozoktól, találok reggelente ruhát, és még a költözéskor beszedett kaktusztüskét is kiműtöttem végre az ujjamból.

A magyarról angolra szinkronvizsgám nyilván jöhetett volna még ennél is sokkal jobbkor, illetve valószínűleg vizsga jókor eleve nem jön. Péntek délben, észlelve a vészt, miszerint már csak egy hétvége van addig, figyelemelterelésnek még vettem egy nagyon pazar TV-t, akkorát, amekkora csak befért a bútorba (a bankszámlámnak már úgyis mindegy), okostévé, mindent tud, még csak én nem vagyok elég okos hozzá. Na és akkor azon szorgosan néztem a Downton Abbeyt a hétvégén, hátha csoda történik, és egyszercsak úgy kezdek beszélni angolul, mint Lady Mary.

Így csak vasárnap este lettem ideges, de akkor nagyon. A minimumnak kitűzött 5 órát sikerült megaludni, majd bevágtattam a célépületbe, mint valami mozgó feszület. Bíztam benne, hogy a szigoráról híres vizsgáztatóm majd emlékszik rám a felmérővizsgáról, ahol nagyon tetszett neki az angolom, hát nem, inkább megállapítja, hogy ja, akkor az ő hibája, hogy most itt vagyunk :) nem baj, irány a kabin.

Az első szöveg közben nagyjából az életben maradásért küzdöttem. Tömör és tempós fejtegetés élelmiszeripari témában, könnyű mondat egy szál se, sőt, akadt ott még fordíthatatlan szóvicc-szerűség is. Felsorolások ezerrel, volt olyan, amelyiknél már magyarul a 3 felsorolt valamiből eleve csak 1 jutott el az agyamig. Aztán – ne kenjük a beszédre… – én meg jól hagytam, hogy stresszből az a gonosz fajta kerekedjen felül, amelyiktől az ember elveszti az ellenőrzést a helyzet fölött, és ha el is kezd végre koncentrálni egy-egy döntésre (szóhasználat, szerkezetek), biztos, hogy a rosszat sikerül kinyögnie. Jól megleptem magam ezzel, nem gondoltam, hogy ilyen csapnivalót is tudok!

Vizsgabizottság bent megbeszél, én meg a folyosón megállapítom, hogy ez nyilván bukta.

Nem volt az, kértek még egy szöveget, nem értem miért, de jól van, próbálkozzunk... Adórendszerek kerültek most napirendre, ez már sokkal jobban ment, bár még mindig stabilan a szokásos szintem alatt. Már akadtak szakaszok, amikor egész jól uraltam a helyzetet, tartalmilag még el is mondtam mindent, de ekkorra meg úgy kikészültem, hogy jöttek a nyelvi hibák.

Vizsgabizottság ismét megbeszél, én meg a folyosón úgy gondolom, hogy a második után talán nem bukta, már persze ha nem kényesek az angol nyelv főbb alapszabályaira :S :D

Egyszer csak ott ülök a teremben, és hallom az ideggörcsön túlról, hogy komoly vita után úgy döntöttünk, hogy átengedünk, de nagyon határeset volt. Főbb hibák felsorolása (amelyekről sajnos én is végig tudtam, hogy elkövettem), jótanácsok (amiket már eddig is folyamatosan megfogadtam, csak ezt nekik nem volt miből megtudni), és némi további fejmosás. Még megpróbáltam elmagyarázni, mint valami rossz jegyet kapott kisdiák, hogy mennyivel többet tudok ennél, csak most nem sikerült megmutatni, de ez ugye ilyenkor a helyzetből adódóan reménytelen vállalkozás. Mondták, hogy jó, akkor legyek kedves majd munkában megmutatni.

Aztán kinn találtam magam az utcán, és nem mosolyogtam. Nagyon nem. Hogy lehet az, hogy a két éves kiképzésem alatt egy kezemen meg tudnám számolni, hány ilyen gyenge teljesítményem volt, ha egyáltalán volt? Miért pont ma? És főleg: akkor miért engedtek át? Egész nap azt kívántam, bár buktattak volna meg, és tűztünk volna ki egy új időpontot, amikor tiszta lappal brillíroznék egyet, és megérdemelten lennék büszke. Mert most ülhetek be angolra dolgozni (az itt nem vicces műfaj ám) ezzel a kegyelemkettestől összetört önbizalommal.

Aztán rájöttem, hogy épp ez a lényeg: könnyű is lenne még vizsgázgatni egy ideig. Viszont innen nagyon gyorsan felállni és magabiztosan, pontosan, szép angolsággal tolmácsolni Magyarországot, hétről hétre – ha ez sikerül, sokkal büszkébb lehetek majd, mint ha bejött volna amire amúgy számítottam: egy darab jól vett vizsga után vigyorgok napokig, aztán élesben meg majd makogok. Ezért mentem át mégiscsak.

Másnap tehát felpofoztam magam, elmentem futni szeretett új városkám szép zöld határában, aztán összedobtam egy gyümölcssalátát és rábízva magam a híres szorgalmamra, nekiláttam angolra gyakorolni. Közben lassan halványult a vizsga fájdalma, és amikor a rendszerben megjelent a nevem mellett az új nyelvkombinációm kódja (HU->EN), akkor hirtelen feltűnt, hogy nahát, már mosolygok :) És már várom a hétfőt, amikor először nyomhatom be a mikrofonon a B gombot, és lehetek Magyarország angol hangja. És akkor már nem fog számítani, milyet vizsgáztam egy héttel korábban. Ahogy a kedves mentor-kolléganőm is biztatott: rendesen úszni úgyis csak mélyvízben lehet. Úgy legyen!


2013. március 1., péntek

A nyugalom szigetéről


Hányan is laknak abban a faluban? - kérdezte egy kedves kolléganő-barátnő nemrég, és miután gyorsan rápirítottam, hogy város, most mesélek egy kicsit új lakókörnyezetemről, hogy mindenki el tudja szépen képzelni :)

Overijse – tessék megtanulni a kiejtését: óverejsze – 25 ezres városka Flandriában, azon belül Flamand-Brabant tartományban. Olyasmi Brüsszelhez képest, mint Budaörs Budapesthez, hangulatában viszont inkább Solymárra emlékeztet, nagy zöld területen fekszik, és lovak is vannak, hétvégente tehetős diplomaták sorjáznak csemetéikkel lovagolni. (És igen, ha már lóhúsbotrány, az Belgiumban normális, sőt hagyományos kajának számít… Brrr, bár még mindig inkább, mint a kagyló…) Meg van szőlő is. Állítólag van errefele egy sáv, amiben néha süt a nap, na és az itt lakók igen büszkék erre, az egész fertályt pár másik községgel együtt szerényen Szőlővidéknek hívják, és augusztusban egyhetes szőlőünnepet tartanak. Meg egyáltalán, minden második étterem fantáziadús neve is az, hogy Szőlő, és még a rendőrségi autón is szőlőlevél van :D Néha megmosolyogtat, ha arra gondolok, hogy mondjuk hozzáértő magyar emberek vajon mit szólnának az itteni borhoz :) Meg az is, hogy engem a finom belga sörökkel ellentétben a bor aztán teljesen hidegen hagy – erre tessék, elköltözöm az itteni egyetlen borvidékre. Hiába, csak budafoki lány maradtam.

 A város zászlaja - mit is ábrázolhatna? :D

A település központja – amit kiterjedt dombvidék, erdők, kiránduló- és bicikliutak, és pazar villák vesznek körül – nagyjából 10 kisutcából áll, meg persze az elmaradhatatlan főtéri templomból. A templomban negyedóránként harangoznak, állandóan. Éjjel is. Őrület. Na mindegy. Én a főtérről nyíló – nem tudok rá jobb szót – sikátorban lakom. A főtéren van városháza, sültkrumplizó és söröző(k) is, a főutcában pedig kisboltok. A nyitvatartásokat szokni kell, van amikor csak délelőtt vagy csak délután van valami nyitva, hétfőnként majdnem minden zárva, de a közértben pl a csütörtök a szünnap (?!). Gondoltak viszont a sok elfoglalt karrierista ingázóra: a főutcai pékség melletti kenyérautomatából akár éjjel is vehetünk friss, teljes kiőrlésű finomságokat. Aztán van beginaudvar* is, de az itt nem múzeum meg diákszállás, mint más flamand városokban; nem, kérem, a derék óverejszeiek abból művházat és aquaparkot építettek :) Utóbbit Beginafürdőnek hívják, ja és két utcára van tőlem ám, juhééé :)



A fürdő

Overijse annyira még épp elég közel van Brüsszelhez, hogy bejárjak dolgozni meg bulizni (ebben a két állapotomban teljesen jól tolerálom Brüsszelt), viszont annyira már messze van tőle, hogy nyomokban se emlékeztessen rá. Először is, erősen érezhető a nyelvi határ, itt már hollandul folyik az élet. Vége a boltokban és a szolgáltatókkal folytatott süketek párbeszédének, az utálom de muszáj bonzsúrozni önkínzásnak, és a nem igaz hogy nem érti hogy nemééérteeem típusú bosszankodásnak. Egyébként a lakosok nagy része flamand, de van sok EU-s dolgozó is, illetve a külföldiek errefele valami okból nagy számban angolok, amerikaiak, hollandok és skandinávok – kimondottan tudok szimpatizálni ezzel a mixszel :P

Meg a város amúgy is egy ékszerdoboz. Jómód van. Erre utalnak a bevezető út melletti autószalonok, medenceboltok és hasonlók, de az is, hogy 5% alatti a munkanélküliség = megélhetési bűnözés lényegében nincs. Az alattam lakó 70 éves nénit múlt héten rávettem, hogy éjszakára azért zárjuk már be a bejárati ajtót – majd kiderült, hogy jaa, ő a lakásajtaját se zárja. Hogy mit tetszett mondaniii???!!! Dehát itt 70 éve semmi baja :) És tisztaság is van: nem fordul fel az ember gyomra a buszmegállóban, sőt, még a buszon se. Az emberek kivétel nélkül jól öltözöttek és kulturáltak. Sőt, az utcán rám mosolyognak, és ha termetes pálmát cipelek épp a kocsitól a lakásig, akkor még meg is dicsérik. Sehol egy árva banda, akik letépnének egy-egy táskát, vagy legalább méregetnék az embert meg beszólogatnának mindenféle bennszülött nyelveken. Még éjjel se. A lakbérem meg épp 2/3-a a brüsszelinek. Nagyobb lakásért.

Alig várom a jó időt, akkor fogom a futócipőmet, és felderítem azokat a dombokat meg pazar kertes övezeteket. Simán lehet, hogy esti kocogása során maga Barrosso jön szembe :) Mert a pletyka szerint ő is erre lakik – márpedig ő biztos tud valamit… vagy csak portugál létére a belga szőlőt szereti?! ;)

Ott lakom benn, balra a szürke házikóban. A téren buszmegálló és Kriek-lelőhely. Munkába menet nem szabad eltéveszteni, merre forduljak :)

 Kilátás a nappali dolgozósarkából. Az a kutyus nagyon helyes :)

 Főtér, templom. Sint-Martinuskerk névre hallgat, az ajtó mellett pedig tábla hirdeti nagy betűkkel, hogy Nyitott és vendégszerető templom (!)



 *Németalföldi városok sajátossága: olyan régi városrész/épületegyüttes, ahova vallásos nők költöztek, akik apácák ugyan nem akartak lenni, mert azért volt tulajdonuk vagy épp ki szerettek volna járni a városba, de férfiakból nem kértek, helyette inkább jótékonykodtak, misére jártak és csipkét vertek.


2013. február 20., szerda

A Helyzetről, néhány előzetes képpel :P


Nemcsak szerelőbrigádból jutott nekem kitűnő, hanem költöztetőbrigádból is. Úgy kezdődött, hogy két hete szombaton átjöttek a lányok, hogy összekapkodjunk pár doboznyi holmit, és kiugorjunk megnézni, hogy is fest félig bebútorozottan a csodalakás. Közben Fruzsit úgy elkapta a hév, mondván, rakjuk tele akkor már rendesen mindkét kocsit, hogy totál ki kellett fosztani az egész régi lakást. Még olyasmit is elhurcoltunk, ami nem az enyém, illetve szombat este ott álltam egy szál partytáska nélkül - maga a tragédia… ;)

Ha már szombat este, a csúcstalálkozó utáni kiborulásom és a költözés közt mi is lehetne prímább elfoglaltság, mint egy kis önkéntes önkéntelen munka?! Belgiumban hagyomány, hogy helyi sportkörök évente kajáltatós-itatós bulit tartanak a környékbelieknek, a bevétel pedig a csapaté. Na erre az én táncsulimnál a fellépőcsapat tagjai vannak besorozva, csak arról nyilatkozhattunk, hogy mit szeretnénk csinálni: sajttálak összekészítése, felszolgálás, asztalleszedés, pultozás, stb… Úgy voltam vele, ha már nem költözködöm / nem az idegeimet regenerálom, hanem totál kizsigerelten ingyen dolgozom még pár órát, akkor már legalább legyen kövér az a lúd, és tanuljak meg igazi belgáktól sört csapolni - így pultosnak álltam :) A számítás bejött, a sörcsapoló vb-t ugyan még nem nyerném meg (mert ilyen is van ám, és persze belga a világbajnok), de már tudom, hogyan lehet ügyeskedni azzal, hogy mennyi legyen a hab, és azt is, hogy ha Jupiler-t töltök, akkor a poháron lévő bika hasánál kell kezdődnie :P



A verkli ezeknek a fontos információknak a birtokában ment tovább. Még két kör Ikea, ebből egyszer tévedtem csak el, de az súlyos volt, megnéztem a kelleténél kettővel több várost :D Aztán még egy kör szerelés, hűtőszállítás, mosógépvásárlás és egyéb intéznivalók tömkelege, a lakcímátírástól kezdve a 8 köbméter ikeás papírdoboz elszállíttatásán, gázórákon és bankügyeken át az olyan apróságok beszerzéséig, mint evőeszközök. Ha belegondolok, hogy mikorra lesz még függönyöm (méretre varrva?!), TV-m, buszbérletem és hasonló kényelmi cikkeim, meg a Meggyecskének overijsei parkolóhelye (nem untatok vele senkit, gordiuszi feladvány), akkor úgy tűnik, ennek a projektnek csak kezdete volt, a vége ködbe vész.

Aztán most vasárnap átugrott Fruzsi és Böbe, és közös erővel rendbetettük a konyhát. Hétfőn meg kegyes volt hozzám a sors (=a beosztástervezők), offon voltam, így odaálltam Meggyecskével a régi lakás elé, és besöpörtem, ami még maradt: hihetetlen, ez volt a negyedik tele autó, és nem sokon múlt, hogy ne férjen be! Sok tanulsága van egy ilyen költözésnek, de a legfőbb az, hogy nagyjából kétszer annyi cuccunk van, mint azt akár a legreálisabb pillanatainkban gondolnánk.

De péntek óta az új helyen alszom, és végtelenül nagyonnagyonnagyon szeretem! És lassan már a legjobb rész következik, a dizájn! Félkész állapotokat nem akartam publikálni, de aztán tegnap elhalasztották a retúrvizsgámat most péntekről március 4-re (pedig sejthetitek, milyen király időzítés lett volna a most péntek, jó ha zoknit találok, nemhogy vasalt blúzt, meg nyilván gyakorolni is tengernyi időm volt...) - na és ettől a hírtől olyan széles jó kedvem van, hogy ám legyen: Hűséges Olvasóimnak jöjjön egy kis előzetes :)


IKEA Zaventem, este 8 felé. Ez még nem az összes cucc (mármint még csak nem is az aznapi összes).

A szerelőbrigád-vezető épp lazul

A félkész nappali fele. Házimozit odaképzelni!

Út az emeletre

Aludni már van hol, és dizájnötlet is van, már csak meg kell valósítani... A lakás eddigi leghasznosabb eleme pedig a szobainas: messzelakás=koránkelés, így szépen fegyelmezetten előző este ki kell készíteni a másnapi ruhát.

Folyt. köv!