Már előző este elkezdődött...

...amikor rám vigyorgott a rendszerben, hogy első ülésemen magyar elnök lesz. Right. Kihagyjuk a bemelegítést, az első megszólalás (meg még sok további is) mehet angolra. Azonnal be is robbant az az ismerős érzés, ami nélkül olyan jól megvoltam egy hónapig, ráadásul csak mert a Balatonnál nem szenvedtem adrenalinrohamoktól és álmatlanságtól, valahogy naivan azt hittem, már biztos az ősszel se fogok. Áh, hol van még az az ősz, majd addigra már olyan régóta lesz aktív angolom, hogy nem lesz se az a sokk, se az a sikerélmény. Hiába lesz rajtam olyankor a fél terem és az összes kolléga füle(se), már biztos nem lesz valami nagy különbség idegen nyelvre dolgozni.

Sajnos vagy nem sajnos, nem volt igazam. Bár azért az első nap viccesebbre sikerült a vártnál. Már ott gyanús volt, hogy olyan épületben volt olyan ülés, amilyenben amilyen sosem szokott lenni. Tévelyegtem tehát egy sort a még félüres, ébredező EU-negyedben az útfeltúrások közt, pont mint három éve az első napomon. Citromdíjas kedvenc témám volt napirenden amúgy, a növény- és állategészségügy, ami jobb esetben unalmas, rosszabb esetben gusztustalan, viszont mindkét esetben nehéz is. A kabinba érve megállapítottam, hogy na, ilyen berendezést még soha nem láttam, ha amúgy nem felejtenék el majd csatornákat váltogatni a sok magyar-angol irányváltás közt, akkor ismeretlen gépen garantáltan sikerülni fog. Egyébként meg nincs víz, ülésdokumentum, papír és íróeszköz. Megjönnek a kollégák, hát az egyik a szemüvegét hagyta otthon, a másik a fülhallgatóját, ja, én meg a telefonomat. A para ezen a ponton csapott át röhögésbe.

Vizet egy random zsúrkocsiról loptam, papírt és ceruzát a görög kabinból. A szemüveg nélküli kolléga átment a szomszédos irodákba és letépett egyet egy ismerőséről, a fülhallgató nélküli előhúzta a telefonja headsetjét. Nekiláttunk.

Szó ami szó, elég komoly fizikai, lelki és szellemi kínokkal jár egy hónap nyaralás után hirtelen arról szinkrontolmácsolni olasz akcentusú, hadaró előadót, hogyan is kezeljék a delegált jogi aktusok a tájidegen invazív fajokat és a zárlati károsítókat. Az külön fájt, hogy véletlenül se akart beugrani, hogy a spruce az a lucfenyő. De aztán ezen is túllesz az ember. Végül is nem nyitott be Barrosso, hogy saját kezűleg vágjon ki (bocsánat :D) amiért fűzfát mondtam, pedig tudtam, hogy az meg a willow, de másik fafajta nem jutott eszembe, és lejárt a gondolkodási idő. Szóval túllesz, és lassan rájön, miért is jó visszajönni, sőt egészen elfogult lesz, és dél felé már meg van győződve róla, hogy ezen a munkahelyen várják az embert a világon a legszuperebb kollégák és a legnagyobb sikerélmények. Többek közt az, hogy egyszer se felejtettem el csatornát váltani...

Mire délután megjött a spanyol kabin – ők vajon első nap miért voltak felmentve koránkelés alól?! – benne azzal a sráccal, aki magyarról spanyolra (mint anyanyelvére) dolgozik, én már mosolyogtam. Túl az átálláson kéjes élvezettel hoztam rá a frászt szegényre, a nyárból megérkezőre: Ugye tudod, hogy magyar az elnök?

Amikor Belgiumban is van nyár

Júliusban a munka világa már viszonylag eseménytelen volt, a litván elnökség szárnybontogatásai idején engem valami egész más foglalkoztatott igazából: első alkalommal végre-végre ellátogatott hozzám az én drága anyukám :) Busszal támadott, gondoltam, lencsevégre kapom, ahogy leszáll – ez mégiscsak nagy esemény, biztos van még idő elővenni a fényképezőgépet. Áh. Esélyem sem volt, annyit láttam, hogy nyílik az ajtó, kizuhan a buszvezető, akit még földetérés előtt megelőz az anyukám, majd mire én egyáltalán odaérek, már a csomagtartónál reklamál, hogy hol a bőröndje. :D Mit neki tizenvalahány órás út.

Annyira szuper két hetünk volt! Leuven, sajt- és csokifondü, Brugge, gofri, Gent, sültkrumpli, hétvégén szállás egy barifarmon – ahol érkezéskor 14 napos kisbárányt adtak a kezünkbe!!! -  és a tenger, óh, a tenger… Csodás, igazi nyári időnk lett! Csaknem három éve készültem megfürdeni a belga tengerben, ebből csaknem három évig volt rossz idő (illetve tavaly 1 hétig nem, amikor meg a táncfelvételi előtt nem kockáztattam). Most viszont, hogy megjött az anyukám, aki nem szereti a meleget, és alig várta, hogy lássa azt a szép (ööö...), szürke, hűvös, esős júliust, amiről annyit hallott némileg negatívabb jelzők kíséretében, beállított a masszív, éppen kéthetes kánikula. Illetve 29 fok. Ezt az itteni rádió trópusi hőségként aposztrofálta, belga ismerőseim közül akinek nem álltak le teljesen az életfunkciói, azok arról érdeklődtek facebook-on, hogy kihez mehetnének át medencézni, mert ez bírhatatlan. Én alig győztem örömködni persze... A kételkedőknek meg üzenem, hogy jó ám a belga tenger is, ha van, aki hozza a nyarat otthonról! :)

Aztán ez a két hét több felfedezéssel is járt. Egyrészt rengeteget megtudtam a lakásomról: hol vannak még rejtett tárolók, melyik ablak hogyan is állítható, miként működnek úgy igazán a háztartási gépek, milyen amikor tényleg tisztaság van stb. De a legnagyobb meglepetés: anyunak tetszett Brüsszel. Ez valószínűleg azoknak nagy durranás persze, akik közelebbről ismerik mindkettőt, mármint az én drága anyukámat, meg ezt a siralmas várost. Előre még jót mulattam, ahogy próbáltam elképzelni, mit fog szólni hozzá, és magamban osztályozni az egyes részeket: 1. tetszeni fog neki, 2. elmegy, 3. zárt autóból megnézzük, 4. a közelébe se. (Mielőtt valaki mást gondolna, utóbbiba tartozott a város bő fele.) De aztán mire a 3. kategóriáig eljutottunk, az történt, hogy a naaaagynagy EU-s épületeknél, amiket addig a Híradóban nézegetett rám gondolva, az én anyukám olyan boldog és büszke lett :) hogy nincs az a Kelet-Kabul kinézetű kerület, ami igazán kihozhatta volna a sodrából.  És ettől én is kicsit boldog és büszke lettem.